Miért nem tudok beletörődni még most huszonévesen sem, hogy nem kellek egy lánynak sem a ritka ronda külsőm miatt?

Sokáig elnyomtam a vágyaimat, csak lestem titokban a lányokat a suliban is, sosem jeleztem, ha tetszett valaki, mert feleslegesnek tartottam a próbálkozásokat, kezdeményezéseket a lányoknál, hiszen mindig is tudtam, hogy nagyon csúnya, nem vonzó fiú vagyok a lányok szemében. Ne kérdezzétek honnan tudtam ezt, csak úgy éreztem, na meg két húgom is mindig mondta, hogy ronda vagyok és közben vihogtak. Ezek is csak erősítették a hitemet, hogy én bizony senkinek sem fogok kelleni a külsőm miatt. Mindig rossz érzés volt látni magamat a tükörben vagy képen, illetve videófelvételen. Ha tehettem nem is néztem inkább, mert csak sírtam nem is egyszer, amikor megláttam milyen ronda vagyok. Aztán volt olyan is, hogy kigúnyoltak a suliba járó lányok, fiúk, akik értelmi színvonala eléggé lent volt, hiszen szakmunkásokról volt szó, köztük nem is egy kisebbségi beszólt, hogy milyen ronda vagyok, hogy nézek ki. Aztán az osztályomban, középsuliban is tudták, hogy egy szűz vesztes vagyok. Folyton cukkoltak a szép lányok, úgy tettek mintha bejönnék nekik. Próbáltak zavarba hozni, főleg az egyik volt kitartó az évek alatt. Én persze tudtam mire megy ki a játék. Megtanultam pókerarcot vágni és csendes, zárkózott, félénk sráccá váltam még inkább az évek alatt. Nem voltak barátaim, egyedül szenvedtem éveken át. De akkor még jobban bírtam, mint most fura mód. Mára van egy-két barátomnak nevezhető illető. Persze csak fiúk, mivel lányokkal sosem tudtam közel kerülni, egyszerűen féltem a nekem tetszőktől és tudtam milyen gonoszak tudnak lenni a csúnya fiúkkal, mint amilyen én is vagyok. Kerültem őket és csak fiúkkal haverkodtam, beszéltem inkább. Volt pár zavaró tényező, pl. egy lány 10-dikben gyakran nézett, nem tudom miért. Egy évvel lentebb volt tőlem. Persze szép lány volt, azért is volt fura, hogy miért nézett még hátra is utánam többször is. EGyszer még mosolygot is úgy rémlik. Persze én póker arcot vágtam, mint mindig. Egyébként a középsuli alatt értem el, hogy igazán bemeséljem magamnak, nekem a ronda külsőm miatt az agglegény élet való. Gyakran mondogattam itthon is ezt anyáméknak, ha lányok kerültek szóba. Őket persze mit érdekelte, nem egy rokonunk agglegény a mai nanpig. Mondták ez nálunk elég gyakori. Aztán egész sokig bírtam így, komolyan nem foglalkoztam különösebben a lányokkal, a vágyaim megvoltak és álmodoztam persze én is szerelemről, szexről, de ott volt a kezem a vágyaim kiélésére. Inkább játszottam és filmeket néztem, tanulmányaimra koncentráltam. De valahogy huszonévesen valami változás történt és hirtelen rám jött a csajozhatnék állapot. Annyira beteges lettem, hogy még csajozási könyvekeet is elkezdtem olvasni, aztán próbálkoztam személyesen is, tök ismeretlen lányokkal, persze nem egyedül, hanem közösen, de volt, hogy egyedül is odamentem, persze igazi siker sosem jött össze. Rájöttem a külsőm lehet a ludas továbbra is. Szóval ezek után levontam a kövekeztetést, hogy az én sorsom mégis csak az agglegyény élet. Már csak azért is, mert pár hónapja megkaptam azt amit mindig is tudtam, de még igazán nem mondott ki ismeretlen lány nekem, hogy ronda vagyok. Ezután újra visszaváltoztam azzá a sráccá, aki nem mert lányokat leszólítani, se kimutatni, ha tetszett neki valaki. Manapság is úgy szállok fel a buszra vagy megyek végig a városon, hogy igyekszem rá sem nézni a lányokra. Kerülöm őket és próbálom kiölni minden erőmmel a vágyaimat a szánalmas érzelmes részem, de sajnos nem megy. Már kezdtem ilyen kiábrándult nőgyűlölő állapotba menni, de valahogy mindig nem tudok lemondani a lányokról. Ostoba mód hiába tudom, hogy ritka ronda vagyok és tényleg nem vonzó a lányok számára, mégis mindig álmodozom, talán valami csodára várok, nem mintha jönne. A mai napig utálok közösségbe menni, ez mind a külsőm miatt alakult ki. Rosszul vagyok attól, ahogy kinézek és a legjobban az bánt, hogy ezen változtatni sem tudok.