Mire véljem? Mit tennétek a helyemben?

Leírnék neked egy rövidke történetet:

Tavaly nyáron megismertem egy férfit, előszőr csak nyári románcnak indult az egész, sőt tisztában voltam vele, hogy több nem is lehet, mivel párja van és gyerekük, sőt akkor ősszel készültek az esküvőre.

Így sokat nem reméltem, de beleszerettem...nagyon is. De mikor megvolt az esküvő, attól kezdve tabu volt.

Decemberben a nagy ünnepi magányban rámtört a szánalmas önsajnálatom, felhívtam, hogy beszélnünk kell, eljött. Ismét egymásnak estünk mint a gyerekek. Másnap reggel felkelt és ezzel a mondattal hagyott itt:

"Nekem a családom mellett a helyem."

(nem akartam elengedni, az összes tartásomat feladva, könyörögtem neki, hogy ne hagyjon el, megelégszem a szerető pozíciójával is, de Ő hajthatatlannak bizonyult.)

Eltelt alig egy év. Szeptember 27-én kimondták a válásuk, amit Ő kezdeményezett, azért, hogy velem lehessen, anélkül, hogy előtte megkeresett volna.

Október 13-án visszajött, azt mondta, hogy őket a gyermek mindig össze fogja, kötni és a gyermekét a kedvemért sem hagyná el, de ha még egy kis szikráját is érzem annak amit tavaly mondtam neki, akkor szeretne velem lenni.

Azóta levakarhatatlan. Olyan mint egy szerelmes tinédzser és imádom. A fiú is elfogadott, sőt a volt felesége is elfogadta, hogy engem választott, egyetlen egy kérdése volt, hogy a házasságuk alatt megcsalta e velem.

Erre pedig NEM a válasz, így ő is minden sértettség nélkül kezdhetett egy új életet, a jelenlegi párjával.

Szóval a lényeg, hagyj időt neki, ne keresd, jöjjön rá Ő, hogy mit akar. Ha a története része kell, hogy legyél, egyszer úgy is visszatér hozzád. Ha nem akkor Te is elfelejted és nem kínzod magad.

(Bocs ha hosszú voltam!)