Mi (lehet) az igazság? 35-45 közötti, még (már) egyedülálló hölgyek! Két vélekedés van egy dologról mind társaságban, mind itt a neten. Az egyik tábor szerint ilyen korban már (valamivel) elnézőbbek, elfogadóbbak, "megalkuvóbbak" a hölgyek... Lent!

"Az évek előrehaladtával (vagy akár előtte is, de erre az évek - szerintem - csak méginkább rátesznek néhány lapáttal, kinél mennyivel), ha nincs stabil párkapcsolatod/kapcsolataid, akkor úgy vélem egyre jobban hiányozni fog egy társ!"

Pont ez az, nem mindenkinek. Nem tudsz olyan dolgot mondani, amit minden ember kivétel nélkül érez vagy gondol egy adott helyzetben. Ezért a kérdésre sincs jó válasz, mert egyénenként változó.

"Nem tudom érthető-e ami írok? Kihalt volna egy generáción belül az emberiség - de minimum alaposan megtizedelődött volna -, ha nem lennénk elfogadóak, nem lennénk kompromisszum-képesek."

És ez miért lett volna baj? Nem akarok nihilista lenni, de az emberek a mennyiséget a minőség felé helyezik, pedig nem kéne.

Én nem azt írtam, hogy mindenben legyen 100%-ban olyan, amilyennek én gondolom, de olyan is kevés van, aki egy esetleges listának csak 70%-ban megfelelne. (Nincs konkrét listám, de érted.) Illetve totál egyénfüggő, kit mi zavar, ami valakit igen, az engem nem, de nem azért, mert tolerálom meg elnézem a hibát mert ilyen jó arc vagyok, hanem nem zavar, nem tartom hibának, tehát nem megalkuvás, de fordítva is van ilyen, ami engem zavar, az mást nem.

Az emberiség fennmaradása meg nem az én dolgom, nézheted így is, csak felesleges, nyilván van egy rakás ember, aki leadja valamennyire, mert mindenképp családot akar, de én attól még tőlük független ember vagyok, szóval nem tudom, ez hogy jön ide, nem fogok azért összejönni valakivel, mert hát másnak is megfelelne. :D

Én nem élnék már együtt senkivel.

Leszögezem, hogy semmi bajom en bloc a férfiakkal. Nagyon szeretem a férfi rokonaimat, vannak kiváló kollégaim, barátok, néhány ex, akire jó szívvel emlékszem, stb, DE nem vágyom rá, hogy valaki mindig itt legyen. Minden este itt horkoljon, befoglalja az ágyat, tele legyen a dolgaival a ház, mossam, teregessem a ruháit és ezer ilyen apró dolog. Arról már nem is beszélve ha esetleg hisztisebb, féltékenyebb típus mint az exem, akkor még azt is kezelni.

Lehet ez egy önző hozzáállás, nem tudom. Laza kapcsolat még oké, de arra se vágyom kimondottan. Nagyon élvezem, hogy két éve egyedül vagyok. Oda megyek ahova akarok, mikor akarok, nem kell egyeztetni, alkalmazkodni. Nem kell főzni ha nekem épp elég egy szendvics és sorolhatnám. A barátok, kolkégák rokonok teljesen kielégítik a szociális igényeimet. Azt szoktam mondani, hogy úgy vagyok a férfiakkal mint az oroszlánnal. Megnézem, szép-szép, de otthonra nem kéne 🙃 ne vegye senki sértésnek. Lehet ez majd változik, de jelenleg nem úgy érzem. 36 N, 2 éve egyedül.

Szerintem a párkapcsolat ugyanolyan, mint a gyerekvállalás, nem való mindenkinek. Csak sokan azt hiszik, nekik kell, mert ez az élet rendje.

Kifejezetten unalmas embernek tartom magam. Most egy órája fekszem a kanapén arcmaszkban, szusit eszek és hangosan szól a Whitesnake. A legkevésbé sem hiányzik, hogy valaki itt lihegjen, hogy büdös, amit eszek, szar, amit hallgatok, mi van a fejemen, inkább dugjunk. Ezek annyira pici szabadságok, pici kompromisszumok, de ezek jelentik az életet. Nem akarok visszatekintve olyan életet leélni, ami sorozatos kompromisszumokból áll, csak hogy valaki most üljön itt a kanapén velem.

Most már válogatósabb vagyok. Nem kell minden áron valaki, egyedül is jól érzem magam. Megéri ilyennek lenni, úgy veszem észre. Hiba volt lehorgonyozni régebben olyan mellett, aki nem volt tökéletes.

A mostani párom végre az, az első az életemben, akivel minden jó.