Valóban én vagyok a hibás és nézzek magamba?

Egyre inkább kezdek kiszeretni a páromból a folytonos kritizálás, és elvárásai miatt. Egyszerűen már tele vagyok elfojtott indulatokkal, ami feszültté tesz. A kapcsolatunk eleje óta “finoman utal rá” hogy neki milyen stílus tetszik, vagyis hogyan kellene öltöznöm. Ha veszek valami új ruhát és neki nem tetszik, annak hangot ad, ha a körmöm nem tetszik, annak is. De szerinte ez teljesen rendben van.

Húzza a száját hogy nem vagyok hajlandó fogamzásgátlót szedni, panaszkodik az óvszer miatt (fogamzásgátlót egyébként is egyéb egészségügyi problémák miatt nem is ajánlott szednem, de ezt ő is tudja.)

Elvárja a törődést, férfi létére folyton a lelkével kell törődnöm. A szexben elvárta a folyamatos fejlődést, szűz voltam amikor megismerkedtünk és hónapokig folyton közölte velem, hogy hát neki ez így nem kielégítő egyelőre, de majd úgyis jobb lesz. Mindent kimond, állandóan kritizál de szép szavakban rejtve, hogy aztán be tudja védeni magát a vitákba. Egyébként viták során nekem még sosem lehetett igazam, mert én gyerekes vagyok, nekem fel kell nőnöm. Fontos események előtt (államvizsgáztam) is kiprovokálta a veszekedést, amikor éjjel tanultam akkor képes volt felhívni, hogy márpedig őt ez így zavarja hogy mostanában alig találkozunk, és akkor elkezdte végig sorolni hogy mennyi minden zavarja. Élőben ha hozzám beszél és egy percre elnézek, vagy máshova nézek, akkor megy a cammogás, ha nem elégítem ki valamelyik vágyát, sértődés, bűntudatkeltés. Ha nem nyelem le, akkor szörnyű ember vagyok mert azt jelenti undorodom tőle, meg hogy én sem vagyok finom de ő megteszi hogy nekem jó legyen. Ha kérdez valamit, és nem válaszolok képes addig kérdezni vagy nem írni semmit, még nem kap választ. Nem veszi észre magát, ha szembesítem, akkor sem. Szerinte mindennek az okozója én vagyok. Most komolyan, MI A FRANC BAJA VAN?