Ha a párotok mentálisan beteg lenne, akkor vele maradnátok?

Beteg-egészséges kapcsolat ( teljesen mindegy fiú-lány melyik melyik ) csak úgy lehet hogy az egészséges feladja az életét a jövőjét. Olyan szempontból hogy tudja hogy nem szabadulhat és a jövő egy biztos korlátok között marad. Nem tervezhet mert nem változtathat. Nem lehet normálisan szakitani, újratervezni a dolgokat. Ahogy a Kishercegbe van : Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél...

Saját tapasztalatból mondom. Én választottam, lehet rossz döntés volt, de vállalom a felelőséget, de másnak soha nem ajánlanám. Nem életképes dolog...

Amit leírtál, annak nagy része egyáltalán nem betegség. Egyszerűen csak ragaszkodó vagy.

Tudod, én mit meg nem adnék azért, ha egy ennyire ragaszkodó és aranyos barátnőm lehetne...

Egyébként meg a pánikbetegség tolerálható, a hipochondria szintén. Ha szeretek valakit, nem látom okát, hogy ez bármiben zavarna.

Mentális betegként most álszent leszek: attól függene, hogy mi a betegsége, mennyire súlyos, és mennyit hajlandó ellene tenni. Van-e betegségtudata, vagy a "nem vagyok bolond" címszóval kikerüli a kezelést.

Például a nárcisztikus személyiségzavart még egyszer biztosan nem tudnám tolerálni. Pedig én nem voltam vele évekig együtt (csak pár hónapig), mégis teljesen leépített akkoriban. A már meglévő önutálatomra, önértékelési problémáimra még egy nagy lapáttal rátett.

Akkor egyszerusitsuk le a dolgot.

Tudsz nelkule is letezni? Ok

Ha nem, ha mindenkeppen kell valaki akire tamaszkodhatsz, akkor nem ok, mert az nem szerelem, hanem fugges es eletkeptelenseg.

Szia!

Az én párom is hasonló gondokkal küzd, mint te. Mivel már a kapcsolat elején nyílt lapokkal játszott, és elmondta a problémáit, valamint magam is tapasztaltam pszichés betegségek több formáját, így én teljes mértékben elfogadtam és tudom kezelni. Persze, van hogy nem könnyű.

Nekem gyermekkori pánikbetegségem volt, így 6 éves korom óta voltak pánikrohamaim, felnőtt koromra viszont (orvosi segítséggel) megtanultam többé - kevésbé kezelni, így ma már ritkán jön ki rajtam, és boldogulok vele. Páromnak viszont 18 eves kora körül jött ki, így felnőtt fejjel lett pánikbeteg, és a mai napig küzd vele. Bár én az orvosával sem értek egyet, ellentétben az én orvosommal terápiás módszerrel egyáltalán nem, csak gyógyszerrel próbálja kezelni, 14-15 éve már. Szerintem ez barbárság. Gyógyszer nem erre való. Így inkább segíteni próbálok neki, hiszen megértem, mit érez, még akkor is, ha én már jobban kezelem. Volt már, hogy úgy éreztem, kezelhetetlen a pánikrohama, nem fogadja el a segítséget (nem voltam vele, azért jött rá is, és a munkám miatt nem tudok mindig ott lenni, viszont telefonálni tudtunk. Éreztem, hogyha haza mennék jobban lenne azonnal, de nem mentem, helyette segítettem neki a távolból. Másfél óra volt, és kemény menet, de az ilyenek fontosak, hogy maga is rajojjon, egyrészt sosincs egyedül, segítséget mindig kaphat, szerencsére, mert a távolból is tudok rá vigyázni, másrészt pedig valamennyire "egyedül" is tud boldogulni. Mondjuk egy munkatarsa itt vele volt végig de ő nem jelentett neki megnyugvást, ő is cska az én közelemben érzi magát teljes biztonságban,de én tudtam higy nincs egyedül, így nem mentem. Természetesen van olyan alkalom, amikor haza mennék hozzá bárhonnan, ha látnám, hogy tényleg szüksége van rá. De én nagyon szeretem és nincs az a munka vagy kötelesség, ami megérné az ő egészségének kockaztatasat.

Szóval a válasz igen, én vele tervezek hosszú távon, és nem hagynám el a problémái miatt. Azt gondolom, ő mondjuk egy kezelhető eset lenne, ha jó szakemberhez kerülne végre, de egyelőre ragaszkodik a régi orvosához (aki 14 éve nem tudja érdemben javítani az állapotát) . 2 éve vagyunk együtt, már jegyesekként. A szerelem pedig nagy :)