Nincs kedvem már senkihez? Érzett így más is egy ilyen szituációban?

A helyzet a következő:

Egy boltogtalan párkapcsolatban élek, ami hamarosan véget ér.

Ilyenkor sokan azon vannak hogy majd jön más, van akinek rá egy hétre van akinek évek múlva.

De én úgy vagyok vele, hogy egyáltalán nem akarok.

Persze rohadtul szeretnék boldog lenni és szeretni, szeretve lenni, de nem ilyen áron.

Hogy milyen áron?

Eleget olvastam itt, amitől elment a kedvem. Van itt megcsalás, hazugságok, elégedetlenség, rengeteg veszekedés, stb.

Eleget látok a munkahelyen, hogy a legtöbb srác/férfi flörtöl a nőkkel, pedig van mindegyiknek barátnője/felesége.

Látom azt hogy mennyire megbámulják az embert, mikor ott van mellette a csaja,

Persze nézni lehet ja, de mikor már olyan szinten néz valami hogy szó szerint megdug a szemével? Normális az ilyen?

Sokminden más van ami miatt nincs kedvem ismerkedni inkább.

Pedig nem akarok magányosan meghalni. De sokszor belegondolok lehet boldogabb életem lenne egyedül?

Meg éri ez a sok szenvedés hogy megtaláljuk az igazit?

És ha megtaláltuk biztos ő az igazi?

Mer olvastam olyat, hogy az anyuka pl semmit sem sejtett, nagyon boldog szerető férje volt majd született egy baba is, akkor is minden happy volt

Aztán kiderült hogy évek óta csalja úgy hogy semmit sem sejtett plusz maximálisan megbízott benne.

Most ez is mi, minek kell megcsalni a másikat? Miért nem hagyja ott a fszba ha mást akar dugni?

És eskuszom, az ilyen hányinger emberek miatt sincs kedvem.

Mer mivan ha pont ilyennel hoz össze a sors akiről azt gondolom hogy huu, végre valaki normális, aztán x év múlva kiderül majd hogy x éve csal?!

Elment a kedvem mindentől már.

Tudom az a válasz jön hogy rohadjak meg egyedül, oke, lehet jobb lesz úgy. Mint átélni megint egy ilyen szrt.