Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Eldobtam magam mellől azt a lányt, akivel leéltem volna az életem. Most legszívesebben megölném magam. Mit tegyek? Nem akarok tovább élni ezzel a gyásszal.
25 éves srác vagyok. Egész életemben megfelelési kényszer jellemezte a személyiségem. Sose néztek rám a csajok pasiként. Komoly gyerek voltam, aki állandóan felnőttekkel lógott, elég komoly szülőiesítésen (parentifikáción) estem át, ám ezzel együtt az éretlenség is nagyon nagy maradt bennem.
Volt egy kapcsolatfélém 18 éves koromban, aztán egy ideig semmi. Lehetett volna, de mindig úgy éreztem, csak egy tökéleteset kellett találnom. Aztán megtaláltam azt a lányt, aki tényleg szinte minden szempontból passzolt hozzám: intelligens, humoros, pont olyan kis "kattanásai" voltak, mint nekem, és nagyon-nagyon mély érzésű és áldozatkész. És, amit a legjobban becsülök benne, nincs elszállva magától, mint annyi lány manapság. És nagyon képes kimutatni a szeretetét, látszik, hogy normális családból való és jó nevelésben, helyes értékrendben nőtt fel. Az ízlésünk is egyező volt. Én voltam az első barátja. Gyakorlatilag azt éreztem, hogy ezt a találkozást az ég rendezte el, hogy most jött el az, akire egészen eddig vártam. Tudom, hogy aki ezt olvassa, nyálasnak tartja, forgatja a szemét, és azt gondolja, hogy ezer meg egy ilyen sztori van, de ez egyszerűen nem olyan. Tényleg ihletett találkozás volt a miénk, teljesen sorsszerűnek és hihetetlennek éreztem.
De ennek ellenére sikerült elrontanom az egészet. Együtt voltunk ezzel a lánnyal pár hónapot, de nagy volt a zavar a fejemben, és egyszerűen nem tudtam eléggé értékelni. Van egy olyan mintázata az életemnek, hogy kényszeresen elcseszek dolgokat, talán egyfajta védelmi mechanizmusként. Csak utólag értettem meg igazán, hogy ez a lány mennyire különleges. Bármerre nézek, nem igazán látok olyan lányokat, akikben megvan a "lélek", aki tényleg odafigyel a másikra és önfeláldozó típus.
A lány már rég továbblépett és azóta mással van. Nekem is volt barátnőm azóta, de nem tartott sokáig. Senki iránt nem érzem azt, mint őiránta. Már az se hoz igazán lázba, amikor olyan csajt látok, aki igazi csinibaba, és már a külsejével lehengerli a környezetét, mert csak az jut eszembe róla, hogy ezzel a 10/10-es külsővel egy csomó belső hiányosság jár együtt és egy alacsonyabb szintű kapcsolatot lehetne csak velük kialakítani. Amikor erre a lányra gondolok, mindig elképzelem, mennyi mindent csinálhatnánk együtt, milyen lenne vele elmenni helyekre, milyen lenne, ha családot alapítanánk... 3 éve nem gondoltam volna még, hogy ilyen gondolataim lesznek. Azt gondoltam, hogy ki kell élni magam, mert semmi élményt nem szereztem még, előttem az egész élet. Ma meg már azt gondolom, hogy ezerszer többet ér egy darab bensőséges kapcsolat, mint akárhány kaland, és hogy lassan abba a korba kerülök, amikor már elköteleződnek az emberek, és egyre kevesebb esélyem lesz, hogy találok olyat, mint ő.
Tudom, hogy hülyeség, de nem akarok így tovább élni. Nem érdekel se a tanulás, se a karrierem, semmi. Nagyon jó az agyam, de semmire nem használom, mert úgy érzem, hogy érzelmileg kellene feltöltődnöm. Hogy semmi másra nem lenne szükségem, minthogy valaki ott legyen mellettem és fél-egy évig csak azt élvezhessem ki, hogy milyen, ha végre valakivel együtt lenni és megosztani a világomat. Ez a lány nem valószínű, hogy valaha visszatér hozzám, én pedig sokszor arra gondolok, hogy nem akarok úgy leélni egy életet, hogy kikötök valaki mellett, akit majd éppen találok, és örökösen azon lamentálok, hogy milyen lett volna ha együtt maradunk.
Tudom, hogy ostobaság fiatalon temetni magam, meg így gondolkozni, hogy "annyi hal van a vízben", de az az igazság, hogy nincs annyi hal a vízben. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan lánnyal találkoztam, aki csak megközelíti ezt a lányt. Már eleve olyat nehéz találni, akinek jó fej és összetartó családja van, és akkor még csak egy szempontot mondtam. Aztán még milyen ritka az, hogy humoros és önironikus is legyen, meg hogy játékos legyen... És az ilyen lányokat nagyon hamar le is foglalják. Mint írtam, nem vagyok egy csajozógép, kifejezetten átnéz rajtam a legtöbb nő. Szóval nem ítélem meg túl jónak az esélyeimet. A kérdés az, hogy van-e értelme úgy élni, hogy valaki már egyszer megtalálta, amire mindig is vágyott, és aztán végérvényesen elvesztette (azért írom, hogy végérvényesen, mert ilyen a lány értékrendje. Ő szeretne elköteleződni, ha működik a jelenlegi párjával a kapcsolat, jó eséllyel hozzá megy majd férjhez). Nem akarom ezt a terhet cipelni. És nem nagyon hiszem, hogy jobb lesz.
Bocsánat a terjengős írásért.
#29:
"Hát ki kell ábrándítsalak; nem vagy különleges. Koraérett voltál/vagy? Én is. Meg száz másik."
Mondjuk én még nem sok olyan koraérett korombelivel találkoztam, mint én vagyok. Persze ez is csak egy oldal, más meg másban sokkal jobb nálam. Pl. van, akinek a csajozást sosem kellett tanítani. Én meg pont a saját korombeliekkel vagyok ügyetlen. Viszont idősebb szellemi partnert mindig találok, bárhova megyek.
"Elfogyasztottál pár szakembert és nem volt jó? Hát mert k***okosnak és különlegesnek gondolod magad és nincs meg benned a tényleges vágy, h jobban legyél."
Ebben amúgy van igazság, de azért hozzáteszem, hogy abban a számban, amit írtam, volt pl. kineziológus, ahová anyám vitt el, és amire utólag jöttem rá, hogy semmit sem ér. Meg iskolapszichológus is, amit váltanom kellett, mikor sulit váltottam. Mindenesetre a pszichológusokkal kapcsolatban gyakran felmerül bennem a gyanú, hogy ők valójában érdekeltek-e abban, hogy én rendbe jöjjek. Hisz utána már nem kapnak pénzt.
"Nem a te hibád? Hát mégis kié. Ki alakítja az életed, te vagy vki más?"
A végzetemet én alakítom. A sorsomat nem, azt hozom. Vannak adott dolgok, amik igenis nem az én hibáim, hanem a szüleim rontották el. És abból kell főznöm. Én csak annyit mondok, hogy ha nem a karrierükre tették volna fel mindketten az egész életüket, akkor sokkal magabiztosabb lennék, sokkal több mindenben segíthettek volna. Szerinted miért járkáltam állandóan szülőpótlékokhoz?
válasza:Mki hozott mintákkal kezdi a kamaszkorát, a fiatal felnőtt életet. Persze, gyerekként senki nem szabályozza/kéri az értékrendet, a nevelést. Ez bizonyos korig, h hogyan működsz, a szülők felelőssége. Egy bizonyos kor fölött a pedig a tiéd. Én sajnos pontosan jól tudom, milyen nehéz a változás, ha nem ismeri fel időben az ember, hogy hibás minták mentén alakult a személyisége alapja. Minél később kezdi az ember, annál rugalmatlanabb a személyiségszerkezet.
Én mindig szorongó gyerek voltam, nehezén barátkoztam, nehezén kedveltek meg, nem tudtam, h közeledjek az emberekhez, zéró önbecsülésem sem volt. Állandóan dühös voltam a világra és keserű h b.... meg, értékes, szerethető ember vagyok jó lélekkel, megbízható. Miért nem latja senki. Miért kell mindig küzdenem a megbecsülésért. Állandó kényszeres megfelelési vágy. Körülbelül 30 éves voltam már, amikor elkezdtem pszichológiai témájú könyveket olvasni. Aztán vhogy összeakadtam Csernus munkásságával. Addigra már kb elegem volt magamból, az életemből. (Pedig dolgoztam, voltak barátaim, szociális életem. A párkapcsolataim voltak sikertelenek).
Gondoltam, egy életem-egy hálálom; elmegyek hozzá, ha már sokszor betaláltak az írásai. Így is lett. Nem volt jó. Nem kaptam léleksimit. De segített. Elirányított a magadérthoz, elkezdtem csoportra járni. És elkezdődött egy teljesen új életfejezet. Mert már annyira szarul éreztem magam a bőrömben, h nem volt hova lejebb.
Elkezdtem tanulni magam, érteni a működésem és kínkeserves munkával változni.
Az első lépés, és ezt nagyon-nagyon ajánlom neked is; a saját felelősséged felvállalása. Addig, míg a szülőkre hárítod a felelősséget, h miattuk vagy ilyen; nem lesz változás.
Hidd el, h nem rosszat akarok, én is keresztülmentem ezen.
Vállald a saját személyiségedért a felelősséget, akarj változni, keress jó segítséget. És sok fájdalommal és munkával menni fog.
Többem végigjártuk már ezt az utat.
válasza:" pszichológusokkal kapcsolatban gyakran felmerül bennem a gyanú, hogy ők valójában érdekeltek-e abban, hogy én rendbe jöjjek."
Persze, hogy felmerül, mert k.r.vaokosnak hiszed magad. Hozzáteszem, indokolatlanul.
#33:
Köszönöm, hogy ezt leírtad. Egyébként én több olyat is ismerek, aki Csernusnál járt, és mind csak eltanácsolt tőle :P Engem se győzött meg a "munkássága" a youtube alapján. Nem emberileg, hanem szakmailag lennének vele fenntartásaim, szerintem egyszerűen nem pszichoterápia az, amit ő végez. Akiket én ismerek azok azt mondták, hogy igazából meg se nagyon hallgatja az embert, csak lecsap az első olyan mondatra, ahol azt sejti, hogy áthárítja az illető a felelősséget, és erre nagyon hangosan felhívja a figyelmét. Nyilván azért, mert heroinistáknál fejlesztette ki a módszerét.
Viszont ennek a csoportnak, amit írtál, utánanézek.
#36:
Miért írsz egyáltalán, ha csak ennyit bírsz ideböfögni? Jó, értem, téged nagyon irritál, hogy szerinted egy meg nem értett zseninek tartom magam, aki mindenek felett áll. Felfogtam. Nem ezt mondom egyébként, de mindegy. Megszoktam azt is, hogy a gyk-n senki nem írhat úgy magáról, ha tehetséges valamiben, hogy neki ne essen ezer dühös troll, hogy "hogymerészelimicsodanagyképűszemétládafúj". Ti Liszt Ferencet is elküldenétek a ***va anyjába, ha ide írna, mert hogy merészeli leírni, hogy kora egyik legnagyobb zongoristája, még ha tényleg az is.
De ettől függetlenül örülnék, ha valaki leírná, mennyiben nem jogosak a pszichológussal kapcsolatos fenntartásaim. Tudok olyanról, aki másfél évtizede jár. Én jártam olyanhoz másfél évig, aki baromi sok pénzt kért, és utólag úgy gondolom, szinte semmit nem használt. Konkrétan úgy néztek ki az ülések, hogy alig szólalt meg. Mindig úgy éreztem, hogy semmihez nem jutok közelebb, mert állandóan csak visszakérdezett, de hozzá alig tett valamit. És pont azért nem hagytam ott hamarabb, mert elhittem, hogy ő tudja, mit csinál, és majd ez hosszú távon talán beérik. Akit most látogatok, azzal meg intenzív párbeszédek szoktak lenni, mondhatni vitázunk, és látom, hogy bevonódik érzelmileg.
Most lehet itt tekintélyből érvelni, hogy akikhez járok, azoknak doktorijuk van, nekem meg még ott van a tojáshéj a seggemen, ki vagyok én ahhoz, hogy megítéljem, mi segít, mi nem, mit képzelem ilyen rohadt okosnak magam, csak az a helyzet, hogy az egyik helyen ténylegesen azt érzem, hogy új gondolatokat indít el bennem valaki, a másikon meg azt, hogy olyan, mintha a kutyámmal beszélgetnék, és ezért még jó sokat zsebre is tenne. Úgyhogy légy szíves, ha reagálsz, akkor erről írd le a véleményed, ne arról, mennyire megveted, hogy okosnak merem tartani magam.
"Hozzáteszem, indokolatlanul."
Küldjem el neked privátban az eddigi okleveleimet, eredményeimet? Esetleg a szakdolgozatomat? Vagy csináltassak egy IQ-tesztet, és annak az eredményét küldjem el? Akkor már megengeded, hogy "indokoltan" írjam le? Tényleg, mi baj van azzal, ha ezt valaki leírja? Én nem dicsekvésből írom, hanem azért, mert érdemi tanácsot csak akkor kaphatok, ha az, aki tanácsot ad, a teljes képet látja. Leírtam azt is, hogy miben NEM vagyok jó. A csajozás eddig nem igazán ment, korombeliekkel se mindig tudok jól kommunikálni. Ezeket tanulnom kell. Meg még ezer más mindent. De olyan is van, ami tanulás nélkül is megy.
válasza: válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!