Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
A férjem szerint elmebeteg vagyok, és kezeltetnem kéne magam. Szerintetek is így van?
2 kislányunk van (1,5 éves és 5 hónapos),akikkel egyedül vagyok otthon, miközben próbálom befejezni a másoddiplomámat levelező tagozaton. Segítség sajnos nincs, maximum a férjem este és hétvégente. A férjemnek van egy 6 éves fia egy előző kapcsolatából, aki kéthetente hétvégén jön hozzánk, illetve nyáron két hétre. Értelmiségi emberek vagyunk, nem iszunk, nem dohányzunk, semmi káros szenvedély.
Úgy érzem, a házasságunk végveszélybe került, a problémákat nem tudjuk sem megbeszélni, sem megoldani, egyre csak gyűlnek. A férjem szerint velem van a probléma, én nem így látom. Három főbb témakör van, ami állandó vitaforrás kettőnk között. Szeretném neki megmutatni az itt kapott válaszokat, ezért megpróbálok minél tárgyilagosabb lenni.
1)Az első probléma az általános kommunikáció kettőnk közt. A férjem sokszor üvöltözik velem (átlagosan 3 naponta biztosan), a gyerekek előtt is, és nagyon csúnyán tud velem beszélni. A k*va, r*nc, mocskos l*tyó mindennapos szófordulatok, amit szerinte én túldramatizálok. Ha vita van kettőnk közt, neki 90%-ban ez a megoldása: "Ha nem tetszik, miért nem mész már el és szívod valaki más vérét?" és/vagy "Takarodj vissza a lakásodba!" és/vagy "Miért nem mész akkor el a k*va anyádba?". Többször tettlegességre is sor került, sajnos volt, hogy terhesen is kezet emelt rám. Nem akart az életemre törni, és olyan is volt, hogy provokáltam, sőt utolsó esetekben már vissza is ütöttem, de számomra ezek olyan traumát okoznak, amiket nem tudok feldolgozni. És ezeket a 'vitákat' bármilyen apró-cseprő dolog kirobbanthatja, pl. egy megpenészedett joghurt, amit egyébként ő nyitott ki, én pedig észre sem vettem.
Szerinte én nem tudok se főzni, se takarítani, csak ülök otthon és "meresztem a seggem". Egy "ingyenélő érdekember" vagyok, úgy, hogy nem kérek tőle sose pénzt, mindent a GYED-ből állok, telefonszámlámtól kezdve a tandíjamig, a gyerekek (ruha, cipő, játékok, tápszer, pelenka) kiadásainak 90%-át én állom, mert szerinte amúgy is felesleges dolgokat veszek, amik nem kellenek. Pl. minek az 1 évesnek új cipő, jó a használt is. Majd miután megvettem, már nem is olyan rossz, sőt a fiának most akar venni ugyanolyan márkát. Minek a gyereknek játék, amikor olyan sok van. Persze, egy 4-5 éves fiúnak valók, amikhez ráadásul a mi gyerekünk nem is nyúlhat, mert a párom fia nem 'engedélyezte'. Egyébként nem vagyunk milliomosok, de a mindennapi betevőért nem kell aggódni.
A férjem szeret mindenféle kritizáló megjegyzést is tenni, amiket én valahogy nem éreztem olyan komolynak, de akkor már elgondolkoztam, amikor az első lányunk született, és odajött egy nővér a kórházban, hogy "Ugye nem vagyok nagyon szomorú?". Nem értettem, mire kiderült, hogy a férjem viccesnek vélt megjegyzései, miszerint csak egy lánya fog születni, olyan durvák voltak a kórházi személyzet szerint, hogy megsajnáltak.
2)A második probléma egy harmadik, egy lány. Direkt írok lányt, mert a férjemnél 30 évvel fiatalabb. Igaz, hogy én is 20 évvel fiatalabb vagyok a férjemnél, de én a 30-as éveimet taposom, és nem tavaly érettségiztem. A férjem már előttem ismerte, viszonylag hamar tudomást szereztem róla, de nem a férjemtől, hanem az anyukája elszólása révén. De mivel tudtam, hogy szinte gyerek, semmi rosszra nem gondoltam, úgy véltem, hogy csak patronálja, mert szegény lánynak nincs apja. Majd egyre furcsább események történtek. A majdani férjem előttem lapozgatta a naptárját, amikor is szemet szúrt a lány neve és a Balcsi bejegyzés. Majd a majdani férjem előrukkolt azzal, hogy búvárkodni megy, éppen a kérdéses időpontban. Hinni akartam neki, de bizonyosságot akartam az ártatlanságáról, így az ilyenkor szokásos hibát elkövetve, belenéztem a mobiljába. Ahol is ott volt ő és a lány egy selfie-n, a Balcsinál, a kérdéses időpontban. Magyarázat: tényleg búvárkodni volt, de visszafelé a Balcsinál adták le a bérelt felszerelést, a lány pont ott nyaralt, így összefutottak. Egyébként egy évvel később, teljesen véletlenül, a számítógépen megtaláltam az üdülési foglalólapot az ő és a lány nevére kitöltve, a kérdéses időpontra. Aztán a majdani férjem születésnapja volt, de nekem be kellett mennem az egyetemre. Mire visszaértem 2 sütimaradékos tányér, egy 'Egyetlen szerelmem'-nek szóló szülinapi képeslap a szekrénybe rejtve, és valamilyen Durex síkosítós szexjáték a konyhaasztal közepén fogadott. Magyarázat: egy kolléganője hozta a sütit, a képeslap már évek óta ott volt, a szexjátékot ő vette nekünk. Aztán egyszer a majdani férjem egy bizonyos színház műsorait nézegette az interneten, és kikérte a véleményemet is, de csupán ennyi volt. Majd pár hét múlva megkért, hogy keressem meg a kulcsát, és a kabátzsebében találtam két színházjegyet. Ettől persze nagyon boldog lettem, kitaláltam, hogy mit fogok felvenni, vettem egy pár új cipőt, és vártam, hogy előrukkoljon a meglepetéssel. Ez viszont sosem történt meg, így egy nappal az előadás előtt rákérdeztem. Magyarázott valamit, hogy igen szó volt róla, de elcserélte a jegyeket. Hittem neki, majd másnap az előadás napján találkozni szerettem volna vele este, de ő nem ért rá. Aztán az ominózus jegyeket hónapokkal később megtaláltam egy díszdobozban őrizgetve, és az is kiderült, hogy a lánynak az előadás idején volt a 18. születésnapja. A mai napig nem kaptam magyarázatot. Pár hasonló eset után, egyik nap, amikor már szinte együtt éltünk, legalábbis időm nagy részében nála voltam, közölte velem, hogy maradjak bent a szobában, mert itt áll a lány a kapuban, és nem akar balhét. Köpni, nyelni nem tudtam, először haza akartam rohanni, aztán balhét akartam csinálni, de mivel pont itt volt a párom fia, csendben, elbújtatva, porig alázva, de a dühtől habzó szájjal, mint egy titkos szerető, megvártam, hogy távozzon a lány. Persze utána vita, kérdések, amikre nem kaptam választ, mert az egyik verzió szerint volt valami, a másik szerint nem is. Majd kaptam egy ígéretet, hogy véget vet ennek. Olyan nagyon szerelmes voltam, hogy hittem, hinni akartam. Minden jó is volt, terhes lettem az első gyerekünkkel. Majd a szülés előtt 2 hónappal kiderült (tehát kb. 1,5 éve), hogy végig tartotta a kapcsolatot a lánnyal, kb. kétnaponta telefonáltak, átlagosan 15-20 percet. Ismét ígéret, hogy véget vet ennek. Lényeg a lényeg, a lány 2 hete telefonált utoljára, az én tudomásom szerint. A férjem már átfordította a dolgot, azt mondja, az ő lelkiismerete tiszta, ez a múltja, semmi közöm hozzá, és egyébként is csak birtokolni akarom. Az én olvasatomban elárult, becsapott, megalázott, megkérdőjelezte az egész szerelmünket, és olyan csalódást okozott, amit nem tudom, hogy hogyan lehetne kiheverni. A lényeg, hogy amikor ez szóba kerül (egyébként jellemzően akkor, amikor ismét telefonál a lány), a férjem azt mondja, hogy minek lovagolok ezen, őrült vagyok, menjek orvoshoz, mert ő engem választott (egy gyereklánnyal szemben???), és legyen elég ennyi. Ha nem tetszik, akkor a fentebb már idézett mondatokat vágja a fejemhez.
3)A harmadik probléma a párom fia, illetve nem is a fia a probléma, hiszen, ahogy anyám megfogalmazta, "ha kell a férfi, kelljen a gyerek is" elvet követve, ezt én tudomásul vettem. 2,5 éves volt, amikor megismerkedtünk, aranyos volt, bújt hozzám, együtt aludtunk, egyszóval el voltam vele. Majd egy idő után én kiszorultam a hitvesi ágyból, és maradt benne a gyerekkel. Ezen még túl is lendültem volna, de ahogy nőtt a gyerek, jöttek a problémák. A gyerek anyja gyűlöli a férjemet, úgy érzi, megbéklyózta a gyerekkel, ezért aztán mindent lehetőséget megragad, hogy keresztbe tegyen, próbálja gátolni a láthatásokat, érezhetően ellenneveli a gyereket. A férjem viszont felvette a kesztyűt, így a gyámhivatalnak szinte hetente írunk egy levelet. Igen, írunk, mert általában én írom meg, és ő még napokig pontosítgatja, mire végre elküldi, egyébként nagyjából úgy, ahogy én megírtam. Eleinte osztottam az álláspontját, de most, hogy már jobban belelátok az egész rendszerbe, úgy gondolom, hogy teljesen felesleges, sőt a gyerekre nézve kifejezetten kártékony, hiszen semmi haszna nem származik belőle, csak rajta veri el a port az anyja és új párja, amiért ismét valamilyen hatóság kopogtat náluk. Egyébként azt gondolom, hogy a gyerek anyja nagyon szemét és felelőtlen módon viselkedik, de a törvényes kereteken belül, így nincs mit tenni. A férjem viszont teljesen mániássá vált, szinte nincs olyan nap, hogy ne a fia legyen a téma, de nem úgy, hogy vajon mi lehet vele, vagy mit csinált, hanem úgy, hogy szegény gyereken mekkora nyomás van, és milyen inkompetens az egész gyámügyes banda. Azt látom, hogy újra és újra elolvassa a gyámhivatalnak címzett leveleket, hibák után kutatva, majd elkezdi nekem mondani, hogy mit hagytunk ki, és mit kellett volna máshogy írni. És ehhez talált is egy partnert. Egy kb. 70 körüli kolléganőjével minden este, pontban 20 órakor, komolyan mondom, minden este kb. 15-20 percet telefonál, és a beszélgetéseik 90%-a arról szól, hogy szegény fiának milyen rossz és milyen tehetetlen a gyámügyes banda, miközben én próbálom egyedül lefektetni a két gyerekünket. Egyébként objektíven nézve a gyerek élete teljesen átlagos, és mindennapi szükségletekben nem szenved hiányt, sőt nálunk jobb módban élnek, csak a férjem által elképzelt ideálistól tér el. És ezt nem érti meg, mert a gyereknek az anyja az anyja, ezen a gyámhivatal sem fog tudni változtatni. A probléma ezzel az egésszel az, hogy a férjem álláspontja szerint nekem szeretnem kell a fiát, és különbül kell vele bánjak, mint az enyémekkel, mert szegény gyerek, és egyébként is milyen keveset van itt, szóljon róla minden abban időben. Én mindig elláttam a gyereket, főztem neki, mostam a ruháit, sőt vettem is neki ruhát, vettem neki ajándékokat, ha időm engedte, játszottam vele, és iszonyú időt fektettem a gyámhivatalnak és egyéb hatóságoknak címzett levelek megírásába, de úgy, mint a saját gyerekemet, akkor se fogom szeretni, és ezt már a legelején közöltem a párommal. És sajnos a fiúval sok a probléma, mert rendkívül neveletlen és szemtelen. Először azt hittem bennem van a hiba, de amikor ötből öt ember, aki időt töltött vele, azt mondta, hogy iszonyú neveletlen és szófogadatlan, akkor legalább kicsit megnyugodtam, hogy nem velem van a baj, bár ez a problémán mit sem segített. Még ADHD gyanúja is felmerült, de a férjem homokba dugja a fejét. Annyira szent a láthatás, hogy amikor az elsőszülött lányunkat hazahoztuk a kórházból, pont a láthatás kezdődött, de bennem fel se merült, hogy lemondjuk, a kórházból a fiúért mentünk. A szomszédasszonyom mondta, hogy csodálkozott nagyon, miért nem mondtuk le, biztos volt elég baj egy újszülöttel, ráadásul első gyerekkel, amikor még azt se tudtuk, hogy mit hogyan kéne megoldani. Amikor a fiú itt van, természetesen minden róla szól, nem viccelek, tényleg. Olyankor a férjem szinte semmit nem segít, ők sokszor elmennek mindenféle programokra, én meg itthon vagyok a 2 kicsivel. Még ez is rendben lenne, de mi sehova sem járunk el, a sarki közértet kivéve, és nem túlzok. Amikor azt mondtam a férjemnek, hogy legalább este menjünk el sétálni közösen, mert sose járunk sehova, azt mondta, mit akarok, együtt mentünk a gyerekkel az ortopédiára. A mai napig nem tudom, hogy csak viccnek szánta-e. A férjem nem akarja fegyelmezni vagy büntetni a fiát, nehogy rossz érzés legyen benne az ittléttel, így gyakorlatilag azt csinál, amit akar. Ez engem rettegéssel tölt el, félek, hogy mi lesz a következő lépése, és hogy majd az én gyerekeim ezt fogják követendő példának tartani. Nem tudom, hogy felbújtja-e a gyereket az anyja, vagy alapból ilyen, vagy csak rájött, hogy az apjával szinte mindent lehet, de amikor itt van, az az ő királysága. Nem hiszem például, hogy egy 6 éves gyereket etetni kéne, mint egy babát, ráadásul úgy, hogy mindegy mi az étel, nála egy evés 1-2 óra. És sajnos ez egy átlagos probléma ilyen családokban, tudom, de engem ez nem vigasztal. Én nem érzem úgy, hogy az anyjaként kéne viselkednem, pedig a párom ezt várja el tőlem. Én úgy gondolom, hogy az, hogy ellátom, természetes, bár legalább 6 évesen legalább a ruháit megtanulhatná rendesen lerakni, és alapvető, hogy megpróbálok vele egy normális kapcsolatot fenntartani, de a nevelése és fegyelmezése nem az én dolgom lenne. A férjem azt mondja, azért bánik úgy velem, mint a kutyával, mert nem szeretem a gyerekét. Azt is szokta mondani, ha nem tetszik, hogy itt van a fia, mehetek a két közös gyerekünkkel ahova akarok, értük nem fog küzdeni, mert olyan sok a baja a fiával vívott 'harcában'. Egyébként a közös gyerekeink megszületése természetesen rontott a helyzeten, hiszen azt már nem hagyom szó nélkül, hogy a fiúnak az ad élvezetet, ha a 1,5 éves húgát terrorizálhatja és egzecíroztathatja, aki ráadásul mégis csak az én gyerekem. De a fő gond a férjem hozzáállásával van, aki sok mindent elnéz neki, nem vonja felelősségre a hazugságért, a sumákolásért, és láthatóan kettős mércét használ, a szokásos, milyen sanyarú a fiú élete szlogennel. Szóval mostanra már attól görcsbe rándul a gyomrom, ha csak rágondolok, hogy majd jön a gyerek, és hiába mondom magamnak, hogy ő nem tehet semmiről, az érzéseimnek nem tudok parancsolni. Főleg úgy, hogy a férjemtől csak azt hallom, szinte minden nap, hogy nem szeretem a gyerekét, amivel elárulom őt és az egész házasságunkat és a végén azt fogom elérni, hogy megszabadul tőlem és közös gyerekeinktől. Nekem inkább olyan érzésem van, mintha ő nem tudná szeretni a saját fiát, és rám vetítené ki a frusztrációját, mert én, bármennyit is gondolkozom rajta, nem tudom felidézni, hogy mit ártottam neki. Egyik napról a másikra én lettem a mumus, és úgy érzem, már mindegy mit teszek, mert el lettem könyvelve kegyetlen, gyerek nem szerető szörnynek.
Nagyon hosszúra sikerült az írásom, de remélem, lesz olyan, aki végig bírja olvasni. Őszintén tanácstalan vagyok, mert úgy érzem, hogy a 22-es csapdájában ülünk, a férjem komolyan úgy véli, hogy a fentebb leírt problémák csak nekem problémák, mert "valami nem stimmel" velem, én viszont azon kaptam magam, hogy a depresszió legmélyebb bugyraiban vagyok, és nem tudom, mi a bűnöm, amitől csak sírni tudnék egész nap, és, ha nem lennének a gyerekek, szerintem ki sem kelnék az ágyból. A második gyereket már nem tudom rendesen szoptatni, mert nagyon kevés tejem lett, a férjem szerint ezért is én vagyok a hibás, pedig ittam, mint egy teve, literszámra a szoptatós teát, még tejelválasztást fokozó tablettákat is szedtem. És hiába mondom a férjemnek, hogy nem bírom tovább, legalább csak hagyjon békén, ha már kedves szava nincs hozzám, csak jön és mondja, és hibáztat. Tegnap este megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e javítani, megpróbálni dolgozni a problémákon. Azt mondta nem, azt mondta, én becsatlakoztam az ő életébe, és, ha nem tudok idomulni, akkor felőle elmehetek, nem fog sírni utánam. Mégis hogy kéne érezzem magam ezek fényében?
Ezért gondoltam arra, hogy megkérdezem a kívülálló idegenek véleményét, amit majd szeretnék megmutatni neki, eredménytől függetlenül, hátha számít valamit. Szóval, kedves olvasó, valóban elmebeteg vagyok?
"A férjem sokszor üvöltözik velem (átlagosan 3 naponta biztosan), a gyerekek előtt is, és nagyon csúnyán tud velem beszélni. A k*va, r*nc, mocskos l*tyó mindennapos szófordulatok, amit szerinte én túldramatizálok"
Már ekkor el kellett volna hagynod, arról nem is beszélve mikor kiderült, hogy a tizenéves csitrivel volt a Balatonon. Ne is haragudj, de akármennyire szeretek valakit, az ilyen dolgokat a büdös életben nem nézném el. Tartsd magad már ennél többre, nem ezt érdemled, a gyerekeid meg főleg nem, még mindig jobb apa nélkül, mint egy olyannal, aki így viselkedik az anyukájukkal, ebben nőnek fel, aztán egy rakat lelki problémájuk lesz, meg hasonló kalibert fognak társuknak választani, mert azt hiszik ez a normális.
Ugyan a másik oldal véleménye is fontos lehet, de ebben az esetben ez irreleváns - teljesen mindegy, mi történik a másik szemszögéből, nőre nem emelünk kezet, pláne, ha terhes.
A nők néha tényleg csinálnak hülyeségeket, és egyesek nagyon könnyen hagyják megvezetni magukat, de az ütlegelés az a pont, ahol az agyilag és érzelmileg érett nő lelép.
35/F
Tényleg menj el pszichológushoz, hátha kicsit rendbe vágja az önértékelésed, mert ilyen téren nagy gond van nálad.
Az igaz, hogy a dolgok folyamatosan romlottak el, ez általában így szokott lenni. De már a gyerekek előtt is gáz volt, hisz tudtad, hogy mással ment Balatonra, meg bújkálnod kellett a másik csaj elől, na szerinted miért? Aztán jutalmul még hozzá is mentél és szültél neki két gyereket a nagy rakás kaka házasságotokba. Szóval már a gyerekek előtt sem volt fenékig tejfel közel sem, csak nem akartad észre venni, meg abban reménykedtél hogy majd a családdá válással jó lesz. Hát nem lett az, nagyon nem. És ne keresd a kifogásokat, hogy nem minden fekete vagy fehér, a ti helyzetetekben nagyon kevéske fehér pont van. Egy iszonyat bántalmazó kapcsolatban élsz, aminek nem csak a te, a gyerekek is isszák a levét, és talán ez a legelkeserítőbb, hogy a 0 önbecsülésed miatt elsz..rod a gyerekeid életét is. Legalább őket tartsd már többre annál, hogy abban kell felnőniük, hogy az apa folyamatosan ócsárolja meg megüti az anyjukat. Szerinted milyen felnőtt emberré válnak ebben a neveltetésben? Belegondolni is rossz.
Foggalmam sincs, hogy ebben a jelenlegi helyzwtben te hol látod a reményt a javulásra, mikor a férjed ki is jelentette kerek perec, hogy nem fog változtatni. Tényleg nem értelek. Itt már nincs remény. Van saját lakásod, van bevételed, szóval tök jó helyzetben vagy, válj el és kész. És pszichológushoz menj el, az kell neked. Amíg ilyen a hozzáállásod az élethez, addig mindig lábtörlő leszel.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!