Párom még mindig nem tudta elfogadni a külsőm, és már én is nagyon szenvedek ettől. Voltatok már így - mi lett a végén?

Igazából nem tudom, miért írom ki a kérdést. Csak én ezt annyira nem értem, már gondoltam rá, hogy valahol tudat alatt nem mer elköteleződni, és e mögé kénytelen bújni, mert a személyiségem és a gondolkodásom szinte tökéletesnek látja.

A külsőmmel - nagyjából elégedett, de amivel nem, az annyira zavarja, hogy még mindig nem tudja, képes-e hosszú távon, őszintén elfogadni. Van, mikor megrohanja az érzés, hogy hülyeség, hogy ez felmerül egyáltalán benne, mert összetehetné a két kezét, hogy megtalált; máskor azonban a sokszorosára nagyítódik a szemében.

(A probléma főként a pattanásosságom, ami nekem is új, még kamaszként sem volt gondom ezzel - s eddig minden barátnője makulátlan porcelánbőrű volt.)

Kezdek elérni arra a pontra, amikor a kevéske maradék önbecsülésem is szétmorzsolódik, és akkor is arra gondolok, vajon hogyan láthat, amikor érzem, hogy milyen boldog mellettem.

Számomra ő az az ember, akivel minden még hátralevő napot el tudnék képzelni, de ez a bizonytalanság már nyomokat hagy mindkettőnkben.

Valaki még volt ilyen helyzetben bármelyik oldalon? Kifogás volt, vagy az igazság a külső? Ti hogy birkóztatok meg vele?

Hozzáteszem, látom rajta, hogy szenved ettől, próbál változni és átlépni ezen - bár olykor meg az az érzésem, hogy várja, mikor derül ki valami komolyabb galiba velem kapcsolatban, hogy arra hivatkozva nyugodt szívvel szakíthasson.