Elhagynátok a párotokat ha egy baleset vagy betegség miatt egy egész életre segitségre szorulna?

Istenem, milyen emberek vannak. Igen 40-es nő vagyok, boldog házasságban, rendes, szerető férjjel, mert így választottunk. Mindketten értelmesnek gondoljuk a másikat, tiszteljük és becsüljük egymást, mindketten hamarabb otthagynánk a másikat úgy, hogy beismerjük már nem szeretjük a másikat, mint hogy megcsaljuk. Sajnálom, hogy ennyire ritka a mi (szerintem egészséges) hozzáállásunk. Voltunk mindketten betegek, ápoltuk már egymást, szerencsére egyik sem okozott még életre szóló ápolási problémát, de napi szinten mentem be hozzá a kórházba, amikor bent kellett lennie és segített nekem enni amikor nem tudtam. Lehet lepontozni, mert te megalkudtál, mert azt hiszed nincs rendes ember a Földön, de soha ne felejtsd el, hogy bármikor változtathatsz az életeden, ha akarsz.

Azoknak, akik szerint ez a kérdés a szegény nők ápolnák-e a disznó férjüket, azok tanuljanak meg olvasni és nyissák fel a szemüket. Egyenjogúság van, szabad párválasztás, ha valami nem tetszik vedd a fáradtságot és nyisd ki a szád, költözz el, stb. Nem itt picsogni, hogy százszor megcsalt én ugyan nem ápolom, nem köszönhetek neki semmit. Tényleg nem? Akkor mi a lóherének maradtál vele évekig?

Nem a parvalasztason mulik h egy ilyen esetben melyszegenysegbe taszitja a csaladot.

Ok szep h vele maradsz

De mi tortenik ha teszem azt az osszes tartalekod ramegy, a lelked, a tagabb csaladod, megkeseredsz, a tarsas kapcsolataid eltunnek es egyedul maradsz ...???

Lehet onzoseg de nem aldoznam fel az eletem egy ilyen dolog miatt.

A masik a tartalekaim a gyerekeknek vannak, nem arra h elszorja egy apolora. Es mivel veges igy csak egy ideig lennek ki a vodorbol azzal, raadas keppen ha elfogy akkor teptelen lennek ujra felretenni h legyen penz kesobbre.

Vagyis a gyerekeim jovojet aldoznam fel ha a pasommal ez tortenik. Ezt meg nem fogom megtenni.

A gyerekem az eletem vegeig az

Pasim siman lehet masik barmikor ...

Lol de bunkó vagy kedves utolsó. Mi az hogy a Te megtakarításod? Tényleg nem köszönhetsz Te a férjednek semmit? Arra gondoltál már hogy a gyerekeid bármikor cserben hagyhatnak. Elég ha összevesztek és otthagynak, feléd se néznek többé. Tudod az életben két biztos dolog van...

De ok, elfogadom, hogy el akarod hagyni, mert nincs rá pénzed. Nincs közös megtakarításotok? Külön kasszán vagytok? Nem lenne bűntudatod miatta? Ki fogja gondját viselni? Vagy kiteszed az árokba? Szerinted kinek kellene gondját viselnie a párodnak? Vagy ha téged tennének ki így? Mit várnál el, ki viselje a gondodat? Ki fizesse a gyógyszereidet?

Nem értem mit jöttök még mindig ezzel a pasit kidobom. Mekkora felháborodás lenne, ha egy férfi írná ezt, hogy szó nélkül kidobja a feleségét. Mekkora kommenthuszárok jönnének, hogy látod milyen disznók a férfiak. Mondom mindezt úgy hogy nő vagyok. Igen, tudom hogy vannak rossz pasik, de miért maradsz vele. Ha meg normális, közösen gazdálkodtok, tesztek félre, építitek a közös jövőt, akkor ne is haragudj, de Te vagy a bunkó, gerinctelen és a gyerekeid se biztos melletted maradnak egy ilyen után, ha már képesek felfogni mit csinálsz az apjukkal.

Szerintem ezen a kérdésen kár vitatkozni. Nem vagyunk egyformák és két helyzet sem egyforma. Pláne nem érdemes idekeverni néhány hetes betegségeket, ami teljesen más, mint amikor valaki élete végéig segítségre szorult.

Én is a párom mellett voltam, amikor csípőig be volt gipszelve a lába, ha kellett ágytálaztam, ha kellett az 60 kilómmal emelgettem a 110 kilós ember lábát. Etettem, itattam, mostam, főztem rá, elláttam, de tudtam, hogy ez átmeneti és minden problémánk meg fog oldódni, szeretjük egymást, természetes, hogy ott vagyunk a másiknak. Ő is mellettem volt, amikor csonthártya gyulladást kaptam egy műtét után, amikor bénán feküdtem hetekig, vagy amikor két hónapig kellett itthon feküdnöm tüdőgyulladással és a wc-ig nem tudtam kimenni segítség nélkül. Ez abszolút más kategória és nem ide keverendő, hiszen ilyenkor adott a közös cél, együtt küzdünk azért, hogy meggyógyuljon, jobban legyen a másik.

Amikor valakinek tartós problémája lesz, az ennél sokkal de sokkal keményebb dolog, mondom ezt úgy, hogy élőben nézhettem végig testközelből egy agyvérzéses, bénult ember ápolását, aki hónapról hónapra épült le 8 év alatt, míg végül ágyban fekvő, kommunikálni és mozogni nem tudó ember lett. Ezt ép ésszel nem lehet végig csinálni a mai világban akkor sem, ha szeretünk valakit! Folyamatosan ott leng, hogy tudod, hogy ez már jobb nem lesz, ha változás lesz, az még nehezebbé teszi az egészet. Régen teljesen más volt, amikor több generáció élt együtt és megoldották az idősek, illetve beteg emberek gondozását. Éppen azért van ennyiféle vélemény, mert ma már senki nem teheti meg, hogy otthon éljen segélyekből azért, hogy valakit 0-24-ben ápolhasson. Valahol már leírtam, hogy részemről a lelkületen múlna, hogy kitudnék-e tartani a párom mellett. Nem lennék képes úgy mellette maradni, hogy folyamatosan eltaszít, belém rúg, esetleg meg sem ismer, hiszen ezt már nem lehet párkapcsolatnak nevezni. Ember vagyok és van bennem emberség, tehát akit szeretek, azt nem tudnám magára hagyni, de boldogtalanul sem szeretném leélni az életemet, ezért vélhetően anyagilag és lelkileg is igyekeznék mindenben támogatni mentális probléma esetén is, ellenben a kapcsolatunk ennyiben kimerülne, nem hozzá mennék haza aludni.

Részleges bénulás, végtag vesztés, vakság, süketség, egyebek egyáltalán nem jelentenének problémát, megtanulnánk ezzel együtt élni.

Arra pedig adja az ég, hogy sosem lesz példa, hogy valamelyikünk teljesen lebénul. A baráti társaságunkban sajnos volt ilyen egy balesetből adódóan. 21 éves volt akkor a srác, a párja nem tartott ki mellette, csak néhány hónapig. Talán nem is lehet ezt ilyen korban elvárni. 11 év után öngyilkos lett (tőből mozgott a karja, íyg megvolt a lehetősége). Durva ezt mondani, de a baráti társaság megértette a döntését és a gyász az elkeseredett szomorúság helyett inkább valamiféle együttérzésbe ment át. Szülei a mai napig nem tudják feldolgozni. Rengeteg pénzt, időt, lakást, eszközt öltek bele abba, hogy neki jobb legyen, a házasságuk ráment, elváltak, gyűjtéseket szerveztek, külföldi műtétekre jártak, soha egy pillanatra sem álltak meg, elrendeztek minden eshetőséget, hogy "mi lesz ha" és ez lett a vége... Őszintén szólva, ha nekem ilyen problémám lenne és lenne rá lehetőségem, én már az első évben megtenném ezt, amikor kiderül, hogy soha többé nem fogok tudni mozogni, csak soha ne kelljen egy szerettemet sem tönkretenni a tehetetlenségemmel!!! És ez nem mások ellen szól, hanem az ellen, hogy nem tudnék ennyire önző lenni. Valószínű ha nem lennék képes kioltani az életemet, akkor rábeszélném valahogy, bárhogy valamelyik szerettemet, hogy tegye meg és ha engem beszélnének rá, elképzelhető, hogy én is megtenném akármi is lesz a következménye, mert számomra nem lenne annál nagyobb érv erre, mintsem hogy nem akarom tönkretenni a szeretteim életét! Szomorú ez, de magatehetetlenül már nem élet az élet és nem akarnék így lehúzni 40-50 évet. /Megint más ha idős emberről beszélünk persze./