Kiölte belőlem az érzelmeket? Lehetséges ez? Kicsit filozofikus lesz inkább, mint konkrét probléma

a barátom és én sokszor veszekedünk kb a 3.hónap óta mióta együtt vagyunk (most már 3 éve) és már majdnem a legelejétől kezdve ez sokszor átment fizikai dolgokba is. nem húzott be ököllel a szemem alá stb mint a tipikus "bántalmazás" kategória, de sokszor meg- vagy visszapofozott (igen vissza), amikor pl olyat mondott h muszáj volt adnom neki egy kisebbet. én tudom, hogy sokan azt gondoljátok hogy a nőnek sem lenne szabad megütnie egy férfit, és valahol igaz. de amikor már semmi más fegyvered nincs a lelki terrora ellen, amikor folyamatosan hazugságokat állít rólad, szipmlán abból fakadóan, hogy nem ért meg semmit ami bennem zajlik hiába mondom el úgy mint egy 5 évesnek és még ő van kiakadva, ő üvöltözik, meg mondja hogy én milyen nyomorék meg csira "utcalány" vagyok akkor gondoltam egy pofon "észhez téríti", hogy talán nem kéne így beszélni, viselkedni egy nővel. aha. csak még rosszabbul viselkedik...

nem fogom részletezni de konkrét "verekedések" alakulnak ki néha és én már úgy érzem magamat mintha egy vígjátékban lennék. egyszerűen már nem tudom hova tenni ezt a dolgot. néha nevetek rajta. néha szomorú leszek, de kb 3 másodpercre csak. már sokszor dühös se vagyok. ideges igen, mindketten idegesek vagyunk olyankor és tulajdonképpen ezzel le is vezetjük de most őszintén ez a normális módja?? szerintem nagyon nem....és már úgy érzem, hogy semmit nem lehet megbeszélni normálisan mert vagy üvöltözünk vagy verekedünk. oké én sem vagyok alapból egy nyugodt természet, de én igazából csak a csúnya szavakat használom ennek levezetésére semmi komolyat, ő pedig ezen mindig kiakad h én "hogy beszélek vele" és elkezd ordibálni én meg mondom h ne ordibáljon aztán pofonok stb... röhej tudom. és az a vicc, hogy mondom már nem is érzek semmi dühöt vagy csalódottságot.

ANNYISZOR TÖRTÉNT MÁR EZ MEG HOGY NORMÁLISNAK GONDOLOM. mit tegyek? néha az elmém tiltakozik, hogy nem, ez nem normális. de annyiszor próbáltam (esküszöm) máshogy a dolgokat, és valahogy mégis mindig ez a vége.

sokáig azt hittem, hogy szeretem. már egyszer 1,5 hónapra szakítottunk is és nagyon hiányzott. de utána minden ugyanolyan lett. néha még mindig azt hiszem h ez szerelem de azt hiszem rájöttem, hogy ilyen dolog nincs is. valakik megtetszenek egymásnak és dugnak, meg van olyan, hogy kémia két ember között, meg van olyan, hogy valakik jól kijönnek egymással, megértik egymást netán jól meg is élnek egymás mellett, összeházasodnak ha akarnak és jól elvannak meg mellette van kémia is,,,de most ez a szerelem? és akkor hol a szerelem határa? hogy ha köztünk jó a kémia, olyankor sokszor azt érzem ez szerelem, de aztán meg úgy bántjuk egymást mint két idegen, sőt rosszabbul!!akkor hol a határ? mikortól nem szerelem már? azt se mondhatnám hogy elmúlt a szerelem mert amikor jól megvagyunk ugyanazokat a dolgokat érzem. nincs is szerelem? csak jó érzések a testben és agyban...hogy jól esik egy ölelés, egy csók, a szex, az összebújás stb. szerintetek?

Létezhet olyan, hogy valakik túl sokáig voltak együtt ahhoz hogy már a remény is meghalt, hogy valaha boldoggá teszik egymást? csak két állapotunk van: vagy bántjuk egymást és csak az idegesség van vagy összebújunk és jó. ez mi? én már nem tudom hova tenni. minden olyan megszokottá és természetessé vált 3 év alatt. azt se érzem hogy szakítanunk kéne, de azt se hogy együttmaradnunk. pedig vannak boldog pillanataink. de most ennyi? heti 5 boldog pillanatért maradjak együtt valakivel, aki annyira sem ért meg, hogy tudja mitől leszek ideges? 3 év után?

még fiatalok vagyunk, tudnék találni mást, de akarok?