Úgy érzem életképtelen vagyok a mai világban, nem vagyok talpraesett lány/nő. Mit gondoltok erről, illetve mennyire kéne egy ilyen barátnő/feleség?

Lassan 20 éves vagyok, ezért sem tudtam eldönteni lányt vagy nőt irjak a kérdésben, szerintem a kettő között állok, de inkább hajlok a lány fele...

Vidéken nőttem fel egy kicsike faluban, megszoktam a nyugodtságot és egyfajta 'védettséget' amit maga a környezet nyújt/ott. Imádom a természetet, nagyon tudom értékelni a kicsi dolgokat illetve nem megfizethetőeket. Pl nekem bárminél fontosabb az, hogy a szeretteimmel, szeretve legyek. Bár kamaszkoromban elveszitettem apukámat, továbbra is nagyon tudok kötődni és szeretni. Rettentően érzékeny vagyok, imádom az állatokat és fontos számomra, hogy szeretve érezzem magam és olyan dologkat tegyek, amik érzelmileg feltöltenek. Tudom, hogy a mai világban mennyire fontos a pénz, és mindenki lohol utána, engem meg teljesen megijeszt a tudat, hogy egész életemben keményen tanuljak és dolgozzak holmi kézzelfogható tárgyakért és ne legyen időm arra ami tényleg számit nekem, csak öregségemre, amit talán emiatt épp meg sem élek? Valahogy úgy vagyok vele, hogy próbálom megtartani az egyensúlyt a kettő között, úgyértem most épp egyetemet járok, ám nem szentelem rá az összes időm, hanem amikor csak tehetem azt csinálom amit épp akarok, amikor tudok pénzt is keresek és tanulni csak az utolsó percekben ülök le, ám mindig elég jól teljesitettem a vizsgán. Tudom, hogy kell szakma, hogy meg tudjak majd élni, de sokszor játszok a gondolattal, hogy miért nem termeszthetek meg magamnak mindent, amire szükségem van és élhetek boldogan,anélkül, hogy mérgezném és halálra dolgoznám magam, ahogy a nagyszüleim is tették....

Szóval nem vágyok arra, hogy minél magasabb poziciót elérjek és bizonyitgassam az egyenjogúságot...igenis felnézek a férfiakra olyan szempontból, hogy ők több mindenben jobbak(persze vannak kivételek) a maguk szerepében. Minden álmom, hogy legyen egy szép, nyugodt családi környezetem, ahol tiszteljük, becsüljük egymást a párommal és persze gyerekekkel.

Valamiért még mindig hiszek abban, hogy minden nemnek megvan a maga szerepe, és úgymond a férfi a család feje, akinek a családja és biztonságuk a legfontosabb, a nő pedig aki mindenzt táplálja, élteti és összetartja. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a nő mindenképp legyen eltartva, de pl én magam szeretném nevelni a saját gyerekeim és nem fél évestől már másra bizni, mindig meleg étellel és szerelemmel várni a férjem(ezért is választottam olyan szakmát-óvó-tanitót-amellyel ezeket valamiképp megvalósithatom.

Nem tudom, hogy a nagy környezeti változás miatt, hogy hirtelen felkerültem egy nagyvárosba, és talán még nem szoktam meg teljesen, de úgy érzem életképtelen vagyok olyan szempontból, mit amit ma elvárnak a társadalomtól. Mai napig félve járkálok este egyedül, ha véletelenül muszáj, még mindig könnycseppekkel ülök fel a vonatra, nagyon nehezemre esik nagy csomagokkal eljönni egyedül, majd itt álarcot húzva élni hétvégéig(akkor hazamehetek) Idétlennek is érzem itt magam, sose tudom egy üzletben merre nyilik az ajtó, utálok várni a buszokra, volt, hogy elejtettem a húzogatós bőröndöm és mindenki bámult, mennyire nyomi vagyok, mindig meg kell kérdeznem jó vonatra ültem-e,egyszerüen utálok a városban lenni. Sokszor sirógörcs kap el, ha én kell visszautaznom, vagy a párom indul hamarabb, pedig tudom,hogy egy hét és újra láthatom, mégis. Már folyton azzal vagyok, hogy mikor lesz már nyugodt életünk együtt, ám félek, hogy ezen dolgaim miatt talán megunhat és kelleni fog egy modern, talpraesett nő neki.

Mit gondoltok erről, mennyire ijesztő az, ahogyan gondolkodom és amilyen vagyok? Úgy amúgy meg a többi szeritem rendben van, van 2-3 jó barátnőm, akikkel találkozunk, elvagyunk néha, sportolok is és azért szeretek szép lenni.

Kiváncsi vagyok a véleményetekre illetve, hogy mennyire /nem/ szeretnétek ilyen párt magatoknak?