Nem tudom eldönteni, hogy alapból nem vagyok kész komolyan elköteleződni, vagy csak a mostani párommal nem?

27 éves vagyok, szóval már annyira nem fiatal. Közel 4 éve vagyunk együtt. Együtt is lakunk 2 éve egy albérletben. Nagyon jól kijövök a párommal, olyan mintha egyben a barátom is lenne. Sokszor gondolunk ugyanarra ( "hú, pont erre gondoltam, én is ezt akartam mondani" szituációk elég sűrűek) Meg úgy alapból kisebb súrlódásokat leszámítva jól megvagyunk, de olyan hatalmas lángoló szerelmet soha nem éreztem iránta és ez őszintén szólva zavar. Ő a szerelmesebb talán még mindig. Ráadásul érzek egy késztetést, hogy nekimenjek az életnek, elköltözzek vagy egy nagyobb városba, vagy akár külföldre, de egyedül, mert még soha nem éltem tök egyedül és ki akarom próbálni magam, hogy életképes vagyok-e. Egyszerűen vágyok a függetlenségre, mert eddig mindig úgy éltem, hogy vagy anyámék segítettek be, vagy a párom ugye. Mindig azon gondolkoztam, hogyha az ő pénze nem lenne, egyedül kb semmihez nem tudnék kezdeni, és eléggé zavar, hogy kiszolgáltatottnak érzem magam valamilyen szinten neki, vagy azelőtt anyuéknak. A párom szerintem jobban ragaszkodik mint én és közös házat szeretne, közös kutyát, közös gyereket.... Én meg be vagyok szarva ettől. Jó vele lenni és ideig óráig le tudom magam higgasztani azzal, hogy hülyeség a mindent elsöprő szerelmet várni, meg győzködöm magam, hogy ilyen jó pasit, akivel így el lehet lenni, ráadásul vonzó is, kitudja mikor találnék (lehet soha). Ráadásul kicsit öregnek érzem magam ugrándozni, kb fogalmam sincs mit akarok a szívem mélyéből azon kívül, hogy saját magam akarom az anyagi dolgaimat összehozni anélkül, hogy másokra kelljen támaszkodnom. Van bennem egy ilyen kalandvágy, hogy összepakoljak és világgá menjek. Máskor másmilyen hangulatban meg folyton a gyerekeket nézem, meg a kis újszülötteket tanulmányozgatom, hogy milyen szépek és milyen boldogság lehet egy ilyen csöppség. A következő gondolatom meg egy kisebbfajta pánik, hogy "és én ezt tuti, hogy Vele akarom?" Igazából bármilyen sokat nevetünk és elvagyunk együtt, nem vagyok benne biztos, hogy ő az én emberem és sokat szorongok ezen. Hogy tudnék dűlőre jutni magammal, hogy később se legyen megbánás? Sokszor úgy érzem józan ésszel, hogy nagyon nem érdemes egy ilyen embert eldobni, ráadásul ki tudja, hogy nem-e 5 év múlva sem találok olyan boldogságot amire most vágyok, akkor meg jól elbactam,de az is lehet, hogy igen. Igazából pozitívan nézek előre, hogy miért is ne jöhetne össze nekem is ? Mit tennétek a helyemben? Vagy hogyan tudnék nagyobb lángolást előidézni a párom iránt?