Nem akar elköteleződni velem?! Nem vagyok elég neki!?

2 évig éltem együtt a párommal, terveztük a közös jövőnket. Februárban elkezdtünk házakat nézegetni a neten, de megyegyeztük hogy leghamarabb csak jövőre. Szóval már szinte az jött volna, hogy nemsokára meg is kéri a kezemet. Mondjuk egy év múlva. Nem mondom azt hogy nem voltak nagyobb veszekedések, konfliktusok a kapcsolatunkban, vagy ne lett volna velem néha undok, de én is azért néha megértem a pénzemet! De nem sokkal a háznézegetés után nagyon összevesztünk, vagyis megbántott mélyen valamivel. Ezután vagy két hónapig ilyen se veled, se nélküled kapcsolatban éltünk, Egyszer szerette volna hogy ne menjek el, mert nélkülem már nincs értelme neki, aztán meg arra kért hogy költözzek el. Ezt ment két hónapon keresztül. Aztán sajnos szakítás lett a vége. El is költöztem. Azonban ott maradt pár cuccom, amit nem tudtam elhozni. Leghamarabb szeptember elején, mert akkor ő nem ért rá, hogy érte menjek. Iszonyúan megviselt a szakítás. Teljesen magamba zuhantam, konkrétan belehaltam az elvesztésébe. Ezt ment másfél hónapig, de napról napra egyre jobban lettem. Kezdtem összeszedni magam, mert nekem is van életem, amit élnem kell! Akár nélküle is! De sokat gondoltam rá, és néha pokolian hiányzott! Ez alatt a három hónap alatt nem keresett, nem beszéltünk semmit. Egyedül a nővérével beszéltem, mert jóban vagyunk. A szülei is nagyon szeretnek engem, és engem szeretnének a családba. (De ez mellékes. ) Az a lényeg, hogy három napja rámírt, hogy „akkor vmikor elhozná nekem a cuccaimat, ha Pesten vagyok. Vagy van-e valami elképzelésem hogy mi legyen velük? ” Innen indult el egy beszélgetés, és a vége az lett hogy találkoztunk. A hatalmas szakadó esőben is átcaplatott a városon, mert mindenképpen el akart jutni hozzám (ezt ő mondta). Aztán nála kötöttem ki. Teljesen másképp tekintettünk egymásra. Rajta is láttam változást. Az aznap estét együtt töltöttük, ami minden szempontból nagyon felemelő, és fantasztikus volt. Úgy néztük egymásra, és viselkedtünk, mint akik full szerelmesek! A két év alatt nem éreztem így iránta, mint az elmúlt két napban, és az ő szemében sem láttam ennyire intenzív érzelmeket. Nagyon boldog voltam. Azonban! Most jön a bökkenő! Ma délelőtt írja nekem, hogy nem megy ez neki. Csak úgy éreztem hogy ez így volt, pedig nem. Úgy érzi ha vele vagyok, hogy rátelepszem, és nem érzi szabadnak magát, pedig neki erre szüksége van. (Erre most direkt odafigyeltem. Próbáltam minél lazább lenni, és vidámabb. ) Nem érzi azt hogy velem kéne együtt lennie. Olyan vagyok neki, mint egy kis fájdalomcsomag. Nem bír túllendülni a sérelmein, ami a két év alatt valaha is volt, valamint ragaszkodik az elképzeléseihez foggal-körömmel! Reméli hogy egyszer talál vkit, akiben MINDEN tetszik neki. Bár itt nem tudta megmondani, hogy bennem mi nem tetszik neki. Mondott még több mindent is, de nem emlékszem. Egyszóval ugyanaz történt mint februárban. Úgy érzem hogy mindent elkövet, hogy ne kelljen elköteleződnie velem, mert velem vége lenne a „dalnak”! Én lennék számára az a nő, akivel minden rendben lelkileg, testileg! És velem vége lenne a vadászatnak úgymond. Én pedig azt érzem hogy ő számomra az igazi. Előtte soha nem éreztem még ilyet. De menni akar, ismét elengedem. Sőt! Kicsit tojok is a fejére, mert ez nagyon csúnya viselkedés volt. Mi a véleményetek?