4 év után rádöbbentem, hogy egy rakás szerencsétlenséggel élek együtt, és már abszolút nem felel meg. Szakítsak, vagy bírjam változásra, fejlődésre?

Szóval 4 éve összekerültem (akkor 23 évesen), egy akkor borzasztóan imponáló jófej, vagány, tehetős(nek tűnő) pasival (30 éves akkor), aki odáig volt értem, úgy udvarolt, mint a filmekbe szoktak. Elkezdődött a kis kalandos életünk együtt, és szépen lassan kijöttek a stiklik. A pénz valójában mindig kifolyt a kezéből úgy, hogy azt se tudtam mi van, tartozások mindenfele, hazudozások mindenkinek, közbe meg előadta, hogy ő mekkora fsza ember, csak mindig szerencsétlenségek történnek (vagyis ő alakítja balfszul az életét). Meggondolatlan, megbízhatatlan, nem stabil ember na...Valahol láttam én ezt mindig, csak mintha nem akartam volna észrevenni. 3 éve együtt élünk. A csekkek, lakás, akkor van csak rendesen befizetve, ha én odafigyelek rá, mert őszerinte nem gáz 2-3 havi be nem fizetettet begyűjteni ebből-abból, mert 'majkifizetjük' . Folyamatos anyagi lehetetlenségben élünk, pedig elég jól keres, csak soha nem éri utol magát, mert kölcsönkéregetések, adósságok rendezése után valami fontosra sose jut, sokszor kaja is alig van (de cigi aaaaaaz mindig, arról sose mondana le). Úgy érzem az együtt lehúzott évek alatt, amibe több volt a stressz, mint a pozitív dolog, én nagyon megváltoztam és nekem egyszerűen erre nincsen szükségem. Egy elfuserált, lúzer, csődtömeggel vagyok együtt, és amikor ez tudatosult, nagggggyon lassan leesett a 20 fillér (tudom, megérdemlem), eléggé sokkot is kaptam. Sok vita volt a fentebb leírtak miatt, és mivel nem változott nagyon a helyzet, fogtam magam, elköltöztem tőle és közöltem, hogyha belátja milyen élhetetlen életet él, és soha nem fog előre jutni és változtat, majd akkor visszaköltözök és addig nem is nagyon szeretnék találkozni. Nos úgyérzem mióta elköltöztem az alap hangulatom javul és kevesebbszer bsz szét az ideg, sokkal kevesebbet aggódok. Magyarán jobb nélküle, mint vele :( Érzek azért még egy kis késztetést, hogy jobbá tegyem a kapcsolatunkat és ha megkomolyodna, tudnám imádni, de a jobbik eszem azt mondja hülye vagyok. Azt mondta, hogy a kezemba adja a pénzt, hogy én osszam be, és segítsek neki leszokni a cigiről, meg stb, ő szeret bla bla... Na de mivel kitisztult a köd és rádöbbentem, hogynyugodtabb vagyok egyedül és akadnak egyéni terveim is, megkérdőjelezem, hogy akarok-e ebbe egyáltalán időt, energiát feccölni. Van azért neki sok jó tulajdonsága is, de javarészt kicsit felszínes, látszatembernek tartom. Nem gondolom, hogy reménytelen a változása, de na...... 27 éves vagyok.... ketyeg az időm. Mit tennétek?