Tényleg én kérek túl sokat?

Lassan 6 éve vagyunk együtt a párommal. Januárban megkérte a kezem, egyelőre még nem tudjuk mikor lesz az esküvő. Már csak azért sem mert időnk sincs arra, hogy... tulajdonképpen semmire sincs!!! És leginkább részéről...

Az van, hogy, bocs ha hosszú leszek, de folyton a munkával van elfoglalva, a munka, a munka, a munka, miközben nincs ideje rám, rohan, egyik helyről a másikra, hétköznap, hétvégén, ünnepnapokon. Úgy érzem én a fontossági sorrendjében mindig az utolsók közt vagyok. Persze ott van mikor szükségem van rá, például legutóbb mikor kórházban voltam, de a mindennapokban olyan ürességet érzek mellette mostanában. Amikor felkelek már nincs sehol, mikor hazajövök meg még nincs. Persze, szeret, tudom, de ez így már fáj. Kapok egy kis babusgatást, ritkán mikor a reggelijét viszem be, ha még itthon van mikor felkelek, rendszerint megreggelizünk aztán megint a rohanás. Nincs olyan, hogy ketten eltöltsőnk egy estét vagy akár egy órát is úgy, hogy ne hívja valaki telefonon, ne csengessen vagy egyáltalán ne keresse senki. Próbáltam már beszélni vele, hogy nekem ez fáj, hogy két percre nem lehetek vele, nem ölelhetem meg vagy csak egy sietős búcsúpuszira telik mert ő mindig rohan, megígérte, hogy próbál változtatni és, hogy ő megtesz minden tőle telhetőt higyjem el, de én nem is tudom. Kezdem úgy érezni, hogy belefáradok az az után való várakozásba, hogy mikor lehetünk már végre együtt... Csak egy kis figyelmet szeretnék... csak egy kicsit, nem luxuskocsit meg gyémántnyakéket, csak egy kis kettesben töltött időt, egyszer egy héten, egy ölelést vagy egy forró fűrdőt ketten, hogy végre érezzem azt, hogy mi egy pár vagyunk, vagy túl sokat kérek? Van valaki ilyen helyzetben? Mi lehetne erre a megoldás?