Depressziós vagyok, szinte minden apróságon elsirom magam, és semmihez nincs kedvem (még a sexhez sem), és emiatt haragszik rám a párom. Jogos ez?

#10

Na, megérkezett az "óggyad meg" közöny is.

Azért nem olyan egyszerű ám ez, cimbora. Akik ezeket írja általában soha nem élt még át egyetlen egy mentális/lelki problémát sem, így könnyű. Kb. mint mikor a gazdag leböffent a tróusról, hogy "há' mit rinyáááánaak a szegények, há' ők is privatizáááhattak vóóóna annakidején!"

Nem rosszból, de keress fel egy másik pszichológust, aki normálisan foglalkozik veled. Biztos nem egyszerű, de ha találsz olyat, aki tud segíteni, akkor sokkal könnyebben fog menni.

Őszintén, én valahol megértem párodat. Nekem is volt olyan barátom, akivel egy nehéz nap után csak szexelni akartam, erre teljesen kiakadt, hogy neki beszélgetés kell. Nem mondott semmi újat, csak ugyanaz a téma ment, amit már hetek óta hallgattam, és hiába mondtam bármit, csak szenvedett és hisztizett tovább. Tudom, nem szép, de ekkor már élesen felcsattantam, hogy mégis melyikünk a nő a kapcsolatban. Ezek után szex nyilván nem volt, helyette volt egy hosszas puffogás, végül mindent átgondolva inkább szakítottunk. Borzalmas volt. Ha valódi, komoly oka van a depressziódnak, akkor mint mondtam, keress egy másik pszichológust. Ha nem, akkor akkor csak magadra számíthatsz, és tényleg ideje lesz megtanulnod lesz@rni a dolgokat. Bár, ha szakember foglalkozik veled, akkor is akarnod kell a változást, és tenned érte. Fel kell fognod, hogy ilyen esetekben a környezetedet is borzasztóan terheled ezzel, elmarod magad mellől az embereket, és csak tovább generálod ezt az ördögi kört. És hidd el, nem a levegőbe beszélek. Én is tettem már tönkre kapcsolatomat ezzel, majd legutóbbi páromnál "visszakaptam" úgymond. Egyből felfogtam, milyen rossz magatartás ez, és sikerült elkezdenem pozitívabban látni a dolgokat. A szakításunk után sem estem vissza, sőt, igazából hálás voltam, hogy megszabadultam tőle. Akkor szívesen voltam szingli, megszerettem önmagamat, és mostani kapcsolatom virágzik. Nem vagyok már hisztis, negatív, depresszív energiavámpír. És igenis, az életben nagyon sok jó dolog van. Aki ezt nem látja, annak változtatnia kell az életén.

Azért tegyük hozzá, hogy ez "rinyálástól nem lesz jobb" hozzáállás nem mindenkinek segít.

Én is most lábalok ki egy rosszabb korszakból, egyszerre veszítettem el családtagot, az otthonomat, és a munkámat (három egymástól független dologként), és bizony hónapokig voltam úgy vele, hogy képes voltam azon elsírni magam, hogy mászik a légy a falon. (Költői túlzás, tessék jól érteni.)

És igenis minden nap ugyanaz a téma volt, mi lesz velem, mi lesz velünk, hogyan tovább, nem ér semmit az életem.

Nekem például _igenis_ arra volt szükségem, hogy minden nap újra és újra rázúdíthassam ezt a páromra, akkor is, ha tudtam, hogy nem ő fogja megoldani a problémát. Ha a harmadik után elhajt, hogy ne rinyáljak, csak ugyanazt hallgatja többedjére, hát nem tudom, hol tartana most a kapcsolatunk...

Viszont ő végighallgatta a sirámaimat, akkor is, ha ugyanazt szajkóztam, és akkor is, ha rá vetítettem ki a dolgot. Nem kellett, hogy megoldást kínáljon, csak "egy váll, amin kisírhatom magam", képletesen szólva.

Bár még nem vagyok rendben teljesen, de ezen a mélyponton már túl vagyok, elkezdtem rendbe szedni magam - és nem lenne ez így, ha nem ilyen korrekt a párom.

Szóval igenis van, akinek a folyamatosan ismétlődő rinyára van szüksége, nem arra, hogy nőjjémá'fel.

#13

Azért az más, ha mélypont van, onnan még fel lehet jönni, mégha nehezen is.

De ha olyat szopsz be, mint szociális fóbia és egyszerűen elmegy a hangod bizonyos emberek jelenlétében, minden mozdulatod erőltetettnek hat és kicsit sem tudsz felszabadult lenni mások társaságában, hát azon nem segít a "szarjad le"...

Egy dolog segít rajta, de az meg baromira káros az egészségre.

Én is voltam nagyon hosszú ideig depresszióban. Én kezeltettem magamat gyógyszerekkel de nagyon súlyos volt. Több barátnőm is volt de vagy ők szakítottak velem vagy már én gondoltam, hogy jobbat érdemelnek és szakítottam.

Utólag rájöttem, hogy nem igazán kellemes egy partner számára a depressziós társ. Ez sajnos így van.

Amúgy én akartam szeretkezni de látszott rajtam, hogy kiegyensúlyozatlan vagyok. Bárki bármit mond egy depresszióssal nehéz együtt járni vagy együtt élni. Persze a szeretet megkönnyíti a dolgot. Viszont az is kellemetlen ha te kívánod a szeretett partnert de ő nem érez ilyen vonzalmat.

Egyetlen megoldás van. Ki kell mászni a depresszióból. Persze könnyű mondani de ha én megcsináltam akit több mint 10 évig gyógyszereztek és már legalább 10 éve nem szedek semmit akkor neked is sikerülhet. Ne várj mástól megoldást. A gyógyszerek sem segítenek. Talán egy jó pszichológus aki megtanítja neked hogyan gondolkozz. Nem a múltban élsz, nem a jövőben hanem a jelenben. Szereted magadat és másokat. A gondolkodásod tesz boldogtalanná. Figyeld a gondolataidat. Amikor elcsípsz egy olyan gondolkodást ami értelmetlen akkor ha rájössz meg fogsz könnyebbülni. Ha jön egy kellemetlen érzés akkor ne próbáld elnyomni, nem fog menni. Csak figyeld magad. Ha pontosan körbevonalazod, hogy mit érzel és el tudod fogadni akkor a szorítás csökkenni fog. Elfogadod hogy most szorongást vagy dühöt érzel vagy nem érzel semmit. Aztán lassan könnyebb lesz. Beszélgess pároddal arról, hogy mit érzel. A gödörből te kell lassan kimásszál. Ami nagyon fontos. Soha ne hibáztass senkit, magadat se.