Az mennyire normális, hogy a párom annyira bele van kattanva a munkájába, hogy a nehéz helyzetekben sincs velem, mert jaj a munka?

Egyébként csak a hétvégeken vagyunk együtt, hétköznap nincs itthon. Egy épitkezésen kisfőnök, szóval tény és való, hogy sok a teher rajta és ő biztosítja a fő pénzforrást. Viszont nekem egyre nehezebb, hogy a munka az első, és van egy elége elhúzódó betegségem, ami szintén kiborít már és sosincs mellettem soha, ha orvoshoz kell mennem, mert a munka munka... Nincs kihez hozzábújni, egyáltalában sincs mellettem, legtöbbet csak telefonon beszélünk futtába, mert mindig rohan akkor is. Sokat veszekedtünk emiatt és már egy csomót sírtam, hogy inkább menjünk szét, mert én így nem vagyok boldog. Így is úgy is magam vagyok nagyrészt. Ő viszont nem akar, azt mondja szeret, de hát a munka munka munka. Nem érti meg, hogy nekem ez nem jó, fáj. Hogy bírjam változásra, ha nem érti meg, hogy nekem ez így nem jó, de közben szakítani sem akar? Igenis szükségem lenne rá, hogy mellettem legyen és néha eljöjjön velem orvoshoz... Mire számítsak később, ha ezt sem teszi meg?