Gyerekkel egyedül maradni: a férfiak miatt?

Elváltunk pár éve, még a férjem is elismerte, hogy jó feleség vagyok, egyetlen hibám hogy túl sokat dolgoztam (de két év alatt az adósságaink nagy részét letörlesztettem), és már bánja, hogy másra cserélt.

Az ismerkedéssel sem volt gondom soha, és azt se titkoltam, hogy van két gyerekem. Az se probléma, hogy elfogadják egymást, és azt se vágták még a fejemhez, hogy "bocs, de gyerekkel nem kellesz".

Két komoly kapcsolat alakult ki eddig, az egyik véget ért, a másik jelenleg is tart.

Szeretjük egymást, a harmónia köztünk megvan, egyetlen problémám van: egyszerűen nem olyan apa, amilyet szeretnék.

Állandóan veszekszik, feleslegesen tilt meg dolgokat, túl szigorú, sokszor igazságtalan, stb. Egyébként nem szándékosan, ismerve a családi hátterét, én tudom, hogy csak jót akar, de látom, hogy ez így szenvedés mindenkinek.

És az a helyzet, hogy a legtöbb mozaikcsaládban is ezt látom: nem az a baj, hogy az "új apuka" nem fogadja el a gyerekeket, vagy nem szereti őket, hanem az, hogy egy teljesen más nevelési módszert, új szabályokat akar bevezetni. Mintha nem hinnék el, hogy az ember X évig egyedül is remekül boldogult, na majd ők megmutatják!

Aztán a végén persze pár év, és mindenki utál mindenkit.

Rengetegszer próbáltam beszélni a párommal, és elsimítani a konfliktusokat, a gyerekekkel is, de már lassan ott tartok, hogy a közös idő 90%-át ez teszi ki.

És hangsúlyozom, hogy nem az a baj, hogy nem szereti a gyerekeket, vagy nem akar pótapuka lenni, inkább nagyon is azt látom hogy görcsösen akarja.

A közös gyerekre is ezért mondok nemet: egyszerűen nem látom, hogy jó lenne plusz egy főt csitítgatni, és nem akarok plusz egy fő miatt vitatkozni.

Az előző kapcsolatomban is volt ilyen gond, nem ezért lett vége, de nálam ez is nyomott a latban, hogy örültem hogy vége.

A gond az, hogy tényleg nem apát keresek a gyerekeknek, hanem egy társat magam mellé. Aztán meg jön az arcra esés, hogy köztünk minden tökéletesen rendben lenne, de egyszerűen képtelen alkalmazkodni ahhoz, ahogy mi élünk, be kéne illeszkedni neki is, és nem úgy állni hozzá, hogy ami eddig kék volt, az mostantól csak azért is piros.

Még mindig fiatal vagyok, de kezdem úgy érezni, hogy teljesen felesleges küzdelem, most a legjobb lenne, ha tökéletesen lemondanék a kapcsolatokról, és jobb a gyerekeimnek, ha csak anyjuk van, mint ha kapnak egy ilyen apát a nyakukba. (Komolyan nem is értem, mi a probléma a csonka családokkal, és mi a funkciója az apáknak a gyerekcsináláson és az ordításon kívül...)

Aztán majd egyszer, ha a gyerekek már lediplomáztak és saját családjuk van, éltem alkonyán ráérek keresni valakit, akivel kettesben elleszünk.