Azok akik MÁR nem keresnek párt az elutasítások, csalódások miatt, ti mennyi idő után adtátok fel?

17-23 éves koromig próbálkoztam. Nem tudom hány lánynál, de nem kettőnél. 23 éves korom óta fordítom az energiáimat másra, amiben több a pozitív visszacsatolás.

#1 majd ha 35 évre eladósodtál, akkor majd te is a looserek táborát szeretnéd erősíteni.

27F

Én a tizenéves próbálkozások után adtam fel. Sorozatosan hülyének néztek, mert lány vagyok és mi az hogy egy lány szólít le egy pasit, meg amúgy sem vagyok az esetük. Mondták ezt.

17 évesen volt egy hosszabb kapcsolatom, ami úgy összejött, de már annyira elkeseredett voltam - családi háttér sem volt nagyon jó - hogy tök mindegy volt, csak legyen valaki. Hiba volt, a kapcsolat szörnyű volt. Én olyan vagyok, hogy átveszem a szokásait más embereknek ha sokat vagyunk együtt. Pl, az akkori fickó dohányzott és nem vetette meg az alkoholt sem, tehát én is ilyenné váltam. A barátaim züllöttek és én is azt csináltam.

Amikor elballagtam a suliból rá 1 évre vége is lett mindennek, a haverokkal nem találkozom, a pasi dobbantott... Azóta egyedül vagyok és nem bánom.

Nem próbálkozok, nem csábítok - azt sem tudom hogy kell - nem járok el direkt ismerkedős helyekre. Van, hogy sportolás közben beszélgetni akarnak velem, de attól is elzárkózok, mert nem akarok beszélgetni, főleg nem ismerkedni.

Tehát én feladtam úgy, hogy el is zárkózom a lehetőségek gyanújától is... Jobb nekem egyedül, túlságosan befolyásolható vagyok.

A párkapcsolat nem hiányzik, attól nem lennék boldogabb. Viszont nem vagyok boldog. A munka, a család, a hely ahol élek, nem éppen a legboldogabb.

#3

34 éves férfi vagyok. 18 éves koromban volt az első komoly kapcsolatom. Utána kisebb kapcsolatok, 25-27 éves koromban a második komolynak ígérkező volt. Aztán utána próbálkozások, visszautasítások. Egyre nehezebben ment, ahogy haladt előre az idő.

Aztán 30 éves korom körül feladtam. Hozzászoktam az egyedüli élethez. Tényleg nem hiányzott senki sem. Annyira, de annyira jól megvoltam. Kertészkedtem, házat csinosítottam, háziállataimmal foglalkoztam, sorozatokat néztem, barátaimmal szerveztünk közös programokat. Nevezhetjük úgy, hogy megtaláltam a lelki békémet.

Aztán másfél éve villámcsapásként találkoztam valakivel, akivel lehetett volna valami. Komolyra terveztem, beleszerettem. Néhány hete véget ért.

Azóta nem találom a helyemet. A napi rutinom szétesett. Előtte szerettem a munkám, mára közömbössé vált. Nincs lelkesedésem. Nincs jövőképem. Szeretném visszahozni azt a boldog időszakot, amikor egyedül voltam boldog. De ugyanakkor szerelemre is vágyom, egy társra, mert belekóstoltam, hogy milyen is lehetne.

Én mindig fel akarom adni... de a remény erősebb. Mert aztán folyton belebotlok valakibe, aki szimpatikusnak tűnik, tetsszünk egymásnak, és természetesen sosem lesz egyikből se semmi, ami után újból kiborulok, és kezdődik elölről... Nem egy kellemes ördögi kör.

20L

Én komolyan csak egyszer próbálkoztam, de akkor mindent, de tényleg úgy értsd, mindent beleadtam és megtettem a szerelmemért. Alapjáraton engem fiatal koromban csak negatív visszacsatolás ért, apámtól főképp, ami eléggé elferdítette a személyiségemet, önutálatot váltott ki. Nem tartom magamat képesnek sok hétköznapi dologra. Az egyik ilyen a hagyományos értelemben vett csajozás. A szerelmemet neten ismertem meg, mire találkoztunk már nagyon jól ismertük a másikat. Nekem az üresjáratom, tehát mikor se nem vagyok depressziós, se nem vagyok feldobva, sajnos inkább negatív irányba konvergál, ami megnehezíti a mindennapokat. A szerelmemmel ez ugrásszerűen csapott át, magabiztos lettem, erős és határozott a közelében, mint aki megtalálja a másik felét, aki tökéletesen kiegészíti. Ő is érzett irántam valamit, de az akkori kapcsolatát az istenért se tudta elhagyni, pedig boldolgtalan benne a mai napig. Mostanáig sem értem, miért...

Ezek után én már nem próbálkozom, megtaláltam a tökéletes társat, de valamiért még ő sem engem választott, pedig hidd el, nem csak én éreztem jól magam a találkozások és egyebek alkalmával. A 7-es által megcsengetett probléma viszont fennáll, megtapasztaltam milyen jó érzés megtalálni a társad, a szerelmed, és hihetetlen fájdalommal jár minden egyes nap a hiánya.

Az ember alapvetően társas lény, kérdező. És noha napjainkra ez az igény igencsak devalválódott, "hála" az internetnek, meg a nagyon okos telefonoknak, a szükséglet attól még megmaradt. Tehát nem igényeled, mert nem tudod, hogy szükséged van rá. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy az egyedüllétnek is megvan a maga varázsa. Nem kell senkihez alkalmazkodnod, senki sem szól rád, ha lepacázod az asztalterítőt, nem kell gyötörni az agyadat holmi névnapoknak, vagy évfordulóknak a dátumaival. :-))

Valójában azonban ez a varázs csak a kényelemből adódik. Mert tudd: együtt élni valakivel nem holdfényes lányregény. Vannak pillanatok, amikor a pokolra kívánod az egészet, és menekülnél a csendes magányba. Vannak pillanatok, amikor a pokolra kívánod a párodat is. Vannak pillanatok, amikor nem érted, mi a búbánatnak kellett neked három gyerek? De ezek csak pillanatok. Érzelmi kilengések. És a magány pont ezektől foszt meg. Beállsz egy érzelmi síkra, és nem történik semmi. Se föl, se le. Egy vaknak nem okoz különösebb élményt a napfelkelte. Annak sem, aki az egész éjszakát vakító neonfényben dolgozta végig. De tölts a szabadban egy éjszakát, és földöntúli gyönyört jelent majd egy ilyen hétköznapi jelenség. Pedig lényegében csak annyi történt, hogy valami megváltozott.

És hogy a kérdésre is válaszoljak; az elutasítást, a csalódást ne ellenségnek tekintsd, hanem tanítómesternek. A kudarcok nem életfogytos ítéletek, csak leckék, amikből tanulni kell. Jelzések, hogy valamit nem jól csinálsz.

A feladás szót meg töröld a szótáradból! Az ne legyen opció az élet semmilyen területén. 57 éves vagyok, és egy kezemen meg tudom számolni, hány dolgot adtam fel az életemben. De ez is qrva sok! Mindegyiket megbántam. Volt, amelyiket csak évtizedek múltán, de előbb-utóbb mindegyik keservesen megbosszulta magát.