Kezdőoldal » Felnőtt párkapcsolatok » Párkapcsolati problémák » Élvezem a magányt. Én vagyok...

Figyelem! A Felnőtt párkapcsolatok kategória kérdései kizárólag felnőtt látogatóinknak szólnak!
Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.

Élvezem a magányt. Én vagyok az egyetlen?

Figyelt kérdés

Egy darabig nem figyeltem fel erre, később pedig nem zavart a dolog, újabban viszont (a politikában is egyre inkább előkerülő téma miatt) sokat foglalkoztat.

A leghosszabb kapcsolatom másfél év volt, volt 1 éves is és olyan, ami hónapokig tartott. (hosszabb, rövidebb) Kivétel nélkül mindegyik alkalommal elkezdtem unatkozni a kapcsolataimban. Próbálkoztam ezzel a "javítsuk meg" dologgal is, de csak rosszabb lett és kínosabb a végére. Arról van szó, hogy ha elmúlik a kezdeti lángolás nem élvezem annyira együtt töltött hétköznapokat, olyan érzésem van, hogy egy idő után nincs mit mondanunk egymásnak és képtelen vagyok igazán elmélyülni a párkapcsolatokban, pedig néha úgy érzem igényem lenne rá, csak nem a hagyományos értelemben. Mivel olyan foglalkozást választottam, ami leköti az ember idejének nagy részét, nagy odafigyelést és tudást igényel, a napi teendőim között nehéz időt is szakítanom a páromra, de ha szűkében vagyok, mindig tőle venném el inkább, mint a munkámtól, vagy a tanulmányaimtól. Jelenleg közel 1 éves kapcsolatom van, nagyon egy hullámhosszon vagyunk, minden szempontból tökéletes lehetne számomra, de úgy érzem van bennem egy áthidalhatatlan fal, amit eddig nem is akartam ledönteni.

Ha egy mondatban akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy fáraszt egy hosszútávú kapcsolat. Számomra elképzelhetetlen, hogy a barátnőim sok éves, akár első kapcsolatukban vannak és boldogok. Nem nézem le őket, ez biztos fantasztikus, de elképzelhetetlen.

Nem arról van szó, hogy a promiszkuitást helyezném előtérbe, mert sajnos volt szerencsém olyan partnerhez, akivel nem jártam együtt, csak viszonyt folytattunk és baromira nem jön be nekem a dolog, személytelennek és üresnek tartom, mindazonáltal teljesen el tudom különíteni magamban az érzelmeket és a testiséget.

Rgy darabig azt hittem, hogy ha "megkomolyodom" máshogy fogom látni, de visszagondolva majdnem az összes kapcsolatomból én menekültem el/meg lehetett volna oldani, ha akarom. Kompromisszumra is képtelen vagyok. Észrevettem, ha kellemetlenséggel járna a függetlenségemre nézve egy dolog, inkább az embertől válok meg, mint meggyőződésemtől. Az élet minden területén ilyen vagyok, képes vagyok a fejemmel gondolkodni, ha tudom, hogy érzelmi alapon dönteni nem célravezető. Pl ha meglátok egy haléktalant aki kéreget és alkohol szaga van, nem érzek sajnálatot, csak feldühít.

Már arra is gondoltam, hogy ez egy mentális és szociális betegség. Abban biztos vagyok, hogy vannak mély érzéseim, de vagy nem ismerem fel őket (nem tudom hova tenni), vagy teljesen más kontextusban és milyenségben élem meg őket, mint a körülöttem élők. Nem használok kegyes hazugságokat, ebből mondjuk vannak konfliktusaim időnként. Rosszul viselem, ha megérintenek pl idegenek, vagy akár barátok/rokonok is (ezt egy olyan férfitól tűröm el, akinek idővel fogadnám a közeledését), mindig be tudtam illeszkedni bármelyik társaságba (sok haverom van), de a mostani párom, akinek ezt életemben először el mertem mondani, rávilágított, hogy igazi barátaim sincsenek. Valóban nincs senki a világon, akire bármit rábíznék, pláne nem az életem. Tele vagyok titkokkal és nem érzem tehernek.

Gyereket sem szeretnék, szerintem borzalmas anya lennék és semmiféle vágyam nincs rá. Ha meglátok egy babát az utcán, nem kezd el nyúlni a képem, meg folyni a nyál a számból, maximum mosolygok, ha rám nevet , de nem szorul össze a szívem meg egyéb csodaságok..

Az igazi kérdésem nem az, hogy ez normálisnak mondható e, meg hogy ki gondolja, hogy evolúciós zsákutca vagyok-e, inkább az, hogy vannak-e rajtam kívül, akik így élik az életüket? És, ha igen, hol? :D (a diliházon kívül) Illetve, mit tehetnék, ha nem vágyom hagyományos párkapcsolatra, de alkalmi szexuális kapcsolatra sem ?


N/23


2016. márc. 3. 23:03
1 2 3
 21/28 anonim ***** válasza:

Nem :D

25/N

2016. márc. 4. 01:22
Hasznos számodra ez a válasz?
 22/28 anonim ***** válasza:

Én is hasonlóan érzek 21/f

Sok az unalmas ember,meg az emberekbe belenevelt társadalmi norma aztán ha valaki mást gondol egy társadalmilag elfogadott vagy utasított dologról arra ferde szemmel néznek.

Annak örülök azért,hogy vannak barátaim de ettől függetlenül szeretem a magányt is.

2016. márc. 4. 02:50
Hasznos számodra ez a válasz?
 23/28 anonim ***** válasza:
Mindig ilyen voltál ? Nem volt korábban valami "törés féle" ami után nem mered vagy akarod megélni az érzéseidet ? Elég zárkózottnak írod le magad, de normálisnak tűnsz. Jó a magány ha megakarod ismerni magad, de az elemzésen már túl vagy, ideje kérdéseket feltenned magadnak magadról.
2016. márc. 4. 04:14
Hasznos számodra ez a válasz?
 24/28 Költőnő? ***** válasza:
38%
Vmiért azt érzem, hogy belül nagyon magányos lehettél és csak a magadba vetett hit sikerült túlélni a gyerek/kamaszkort. Az, ha valaki hisz és bízik önmagában, az jó, de ez nálad sztem túl sok lett. Öntörvényű, akaratos, rugalmatlan ember lettél. Kis mértékben egyik sem lenne baj. De ez így nagyon nem lesz jó, ezt remélem tudod. Én is ilyen voltam, kicsit vagyok még. Kapcsolaton belül is néha jobban megvagyok magam, mint a társam mellett. De változom, mert a rugalmatlanságom miatt sokszor törtem. Tanácsolom neked is.
2016. márc. 4. 06:01
Hasznos számodra ez a válasz?
 25/28 anonim ***** válasza:
100%
Először azt hittem, hogy valaki rólam írt :). Én majdnem ilyen vagyok csak annyi a különbség, hogy nekem utoljára általánosban voltak barátaim és azóta nekem csak a családom van, mondjuk én alapból is egy nagyob zárkozott és magamnak való ember vagyok aki szinte csak otthon ül viszont néha magamat sem értem, hogy lehet az, hogy én egyáltalán nem akarok barátokat szerezni és csak egyedül akarok lenni. A kérdésedre válaszólva: igen vannak olyan emberek mint te és nem csak a bolondokházában :).
2016. márc. 4. 09:01
Hasznos számodra ez a válasz?
 26/28 anonim ***** válasza:
100%

Most írnám, hogy ugyanilyen vagyok, de én még azon a szinten mozgok, hogy néha hajlandó vagyok a feszültség elkerülése végett a civilizált formámat hozni, de belül, őszintén gyűlölöm az összes társadalmi konvenciót, a kötelező családi ünnepeket, herótom van attól, ha a kollégáim small talkot kezdeményeznek, imádok egyedül lenni, úgy érzem, akkor valahogy elkezd mozogni a belső világom, és szabad vagyok, szárnyalok, új és jó ötleteim támadnak.


Csak egyedül vagyok képes igazán hatékonyan dolgozni, és számtalanszor megesett már, hogy csapatban egyszerűen nem tudtak előjönni az építő jellegű gondolataim, amik megoldották volna az adott problémát. Nem azért, mert nem merek szólni, hanem mert látom, hogy a többiek azonnal kimondják az első blikkre születő - bocsánat, de - hülye gondolataikat, és az összes többi jelenlévő azon a szálon kezd el pörögni, én meg már gondolatban fogom a fejemet, hogy nem hiszem el, hogy felnőtt emberek tényleg ezeken a szinteken gondolkodnak, és teljesen elmegy a kedvem az egésztől.


Nekem is szükségem van az intim viszonyra, a kölcsönös bizalomra, a tiszteletre, az erotikus feszültségre, ha párkapcsolatról van szó, de nagyon igénylem a privát szférát is, mert vannak tevékenységek, amelyek közben egyedül tudok leginkább kiteljesedni, akkor rendeződnek a gondolataim, az érzéseim.


Mindeközben persze amikor együtt vagyunk, mindent megadok a partneremnek, nem csak magamból, hanem anyagi szinten is, szívesen főzök, masszírozok, az ágyban a visszajelzések alapján tényleg nagyon odaadó, bevállalós és jó vagyok.


Valahogy az az érzésem, hogy a legtöbb ember nem érti az együtt töltött minőségi idő fogalmát. Hogy amikor két ember találkozik és eltölt fél-egy napot, az legyen a feltöltődés, a megismételhetetlen pillanatok ideje. Nekem az összes tennivalóm mellett, amikre így is nehezen tudok időt szakítani, nem fér bele az egész napos otthon döglés, mert egyrészt bepunnyadok tőle, másrészt ha pihenni akarok, akkor azt leghatékonyabban egyedül tudom megtenni.


Én már nagyjából úgy alakítottam az életemet, hogy ne ütközzek akadályokba az egyéni igényeim miatt, de nyilván akadnak olyan helyzetek is, amikor nem tudok mindent úgy megoldani, ahogy szeretném. Ilyenkor többnyire annyi feszültség gyülemlik fel bennem, hogy akár napokig is eltart, hogy edzésekkel, órákig tartó egyedüllétekkel (= önmagammal eltöltött minőségi idővel) helyrehozzam magam.


26/L

2016. márc. 4. 09:28
Hasznos számodra ez a válasz?
 27/28 anonim ***** válasza:
100%
Én is hasonló típus vagyok mint a kérdező és egy két válaszoló ember.Voltak kapcsolataim de igen meguntam őket és nagyon jól elvagyok magammal (Nem magamban és magányosan)Bár most van kapcsolatom.De nem érzem már magam jól benne.Az illetővel hasonlítunk egymásra és ő nagyon komoly megbízható.De nem vagyok szerelmes nem is fogott meg nagyon és jó lenne egyedül.Ezt nem húzom megbeszélem vele a dolgokat.Továbbá nem vágyok házasságra és gyerekre.Bár leélném egy olyan személy mellett az életem aki megfog és érzem a szerelmet iránta.De eddig ilyennel nem találkoztam. 32/F
2016. márc. 4. 12:31
Hasznos számodra ez a válasz?
 28/28 anonim ***** válasza:
Rém egyszerű, nem voltál még szerelmes. Ha az leszel, nem fogsz unatkozni évek után sem a kapcsolatban. Tapasztalatból írom. Korábban a majdnem 1 éves kapcsolatomban 3-4 hónap után meguntam a páromat, mert nem voltam szerelmes. A férjemmel 6 éve vagyunk együtt, ami önmagában még nem nagy idő, de a régihez képest igen. Képtelenség őt megunni, imádunk együtt lenni:) Majd megtudod te is...
2016. márc. 4. 15:38
Hasznos számodra ez a válasz?
1 2 3

Kapcsolódó kérdések:





Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!