Meddig lehet ezt bírni?

Hasonló korúként, hasonló felállással (nekem van gyermekem, a páromnak nincs) nálunk néhány hónap után merült fel az összeköltözés. Van saját élete mindkettőnknek, de képesek és hajlandóak vagyunk alkalmazkodni, összecsiszolódni, és biztosítani egymásnak a személyes teret is. Ez ugyanis együttélés esetén sem megoldhatatlan...

Valószínűleg a párod túlságosan belekényelmesedett abba, hogy nem kell senkihez alkalmazkodni, és ha ez eddig nem változott, ezután sem nagyon fog...

# 4: Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy szeretem a párom, de nem nem tudom elfogadni a foglalkozását, vagy a hobbiját, vagy bármit, az életéből... Ha én szerelmes vagyok, akkor mindennel együtt fogadom el a másikat. A gyerekem az életem része, aki őt nem fogadja el, az engem sem fogad el.

A másik pedig, hogy milyen szerelem az, ahol olyan helyzetbe kényszerítem a másikat, ami számára nem megfelelő, amiben ő nem érzi jól magát? Ha szeretek valakit, akkor azt szeretném, hogy boldog legyen, és ha nem tudom neki ezt megadni, akkor azzal szeretem, ha elengedem.

# 6 Nem ugyan az a kettő.Nem ugyan az egy idegen ember gyerekét felnevelni és apává válni vagy elfogadni a másik ember munkáját.

Abban igazad van,hogy az nem szerelem,ha olyan helyzetbe akarom a másikat hozni ami számára nem megfelelő,de ez oda vissza is igaz.

Nem hát mert neki így jó minden,ha változást akarsz ki kell dobnod.

Én nem érném be annyival,hogy elfogadja a gyerekem,szerintem szeretnie is kéne.