Szerintetek elítélendő és nagyon gáz az, hogy úgy költöztem össze a pasimmal, hogy két év együttlakást után ultimátum, de ő ezt nem tudja, hogy ketyeg az órája?

Nagyon sajnálom.

Az igazat megvallva én is kissé belekényszerítettem az akkor még pasimat, hiszen naná, hogy ő is ellenkezett, sőt, kikérte magának, hogy neki bármiféle terápiára is szüksége lenne, sőt, még arra is emlékszem, hogy azt mondta, hogy szerinte a párterápia csak azoknak való, akiknek kommunikációs gondjaik vannak (ami igaz is meg nem is: a kommunikációs problémák a minden más problémának a jelei...), aztán ugye folyamatosan verte a fejét vagy a falba vagy a kezével, amikor nem tudott mit kezdeni a haragjával és a tehetetlenségével, én meg minden ilyen alkalommal azonnal elfelejtettem a saját problémám és helyette előjött belőlem a szánakozó empatikus anyuka/nagytestvér/óvónő/pszichológus, és minden energiámat arra fordítottam, hogy ő lenyugodjon, hogy ne tegyen kárt magában, és miután lenyugodott (és ez NAGYON fontos lépés ám!), azért mindig megkérdeztem, hogy szerinte normális dolog-e 38-40 évesen így viselkedni (mint egy hisztis kétéves - de ez persze ítélkezős és nem empatikus, márpedig én elítélem az ítélkezést :), mármint hogy az nem hogy nem segít, de csak rombol, tehát csak gondoltam és csak nektek teszem hozzá), és akkor ő is mindig azt mondta, hogy nem, bocs, igazad van, többé nem fog előfordulni. Aztán persze újra meg újra meg újra előfordult mégis pont ugyanígy, a kb. második vagy harmadik ilyen után megkérdeztem, hogy mi lesz így, mert én ezt így nem bírom tovább, én stabil párkapcsolatot akarok, nem olyat, ahol időnként barátnő vagy később netán felség szerepből rendszeresen kell anya/testvér/pszichomumus szerepbe ugranom, ő persze mindig égre földre esküdözött, hogy többet istibizi nem fog ilyet csinálni, és mégis, és akkor vetettem fel újra a párterápia ötletét, hogy ha ő egyedül nem hajlandó kikezeltetni magát a dühkezelési gondjaiból, akkor menjünk együtt, továbbra is ellenkezett, hogy ő nem akar, hülyeség, szerinte fölösleges, és akkor megmondtam, hogy oké, de tudjál róla, hogy még egy ilyen csapkodós dühroham és én végleg kisétálok a közös lakásunk ajtaján, és úgy is lett: eskü, hogy soha többet nem, és mégis, és ultimátum: akkor most vagy beleegyezel, hogy ezt megpróbáljuk ketten együtt szakember segítségével megoldani, vagy boldogulj nélkülem, mert nekem ilyen emberre, ilyen kapcsolatra nincs szükségem.

Hát így kényszerítettem én is őt...