Szerintetek elítélendő és nagyon gáz az, hogy úgy költöztem össze a pasimmal, hogy két év együttlakást után ultimátum, de ő ezt nem tudja, hogy ketyeg az órája?

Ellési mánia...? Tehát a te szemedben én vagyok a nem normális, hogy 30+ éves nőként családot szeretnék (nem csak gyereket, mert szerintem nem gyereket csinálni vagy szülni a "nagy szám", hanem fel is nevelni, szerető családban...)? És mánia...? Meg ellés...? Mit nevezünk mániának? Szerintem azt, amit újra meg újra akar az illető. Na már most ha még egyáltalán nem szültem, ám ez a szándékom, akkor ez nem rám illik. Az ellés szó meg az állatok szaporodására használatos, ergo ítéletet és alázást vélek felfedezni benne, miközben ha pl. szaporodást írtál volna, nem lenne semmi problémám vele, mert igen: szaporodni szeretnék, ami egy természetes ösztön, minden egyes élőlénynek. Ha meg már te ítélkezel, akkor hadd mutassam meg, hogy milyen ez visszafele: a nevedről, Missi_Key, arra következtetek, hogy a te 23. kromoszómapárod is xy, és mint ilyen, nőnemű lény, remélhetőleg csak fiatal korod miatt nem tudod tán, hogy a nők nem képesek bármikor "szaporodni", hanem csak bizonyos korig, ráadásul addig a korig sem állandóan, hanem csak havonta néhány napig képesek erre, és mint fentebb említettem, nem a gyerekcsinálás vagy a szülés a nagy produkció, hanem annak a felmérése, hogy hogyan lehet annak a gyereknek mindent megadni, testileg, érzelmileg, anyagilag, stb., tehát ha te az ezen való aggodalmamat nevezed mániának, akkor bevállalom, hogy felelős vagyok, illetve ha te meg erre azt mondod, hogy van élet gyerek nélkül is, azt mondom, hogy persze, van, de nem az a természetes - ez meg az én ítéletem. A természetes az, hogy az ember szaporodik, méghozzá felelőssen, családba.

Aztán a "párterápiára gyerek"-fordulatod és ezen való kiakadásod sem kifejezetten az intelligenciádról mutat képet (és igen, ez is egy ítélet, bevállalom, sajnálom), ugyanis a párterápia azt jelenti, hogy egy pár felismeri, hogy gondjaik vannak, és ezekre a gondokra megoldást keresnek. Értelemszerűen ez az egész gyerektéma az egyik központi kérdése a párterápiánknak.

Amúgy pedig azért jöttem most csak ide, hogy még egy témafrissítést írjak, mégpedig azt, hogy mennyire köszönöm a válaszokat, mindenkiét (pláne a kevésbé ítélkezőseket), ugyanis egyértelműen hatottak rám olyan szinten, hogy tényleg nem normális, hogy a "néptől" kérdezem meg ezt, és nem tőle, úgyhogy ez most megtörtént, pont fél évvel a kérdéskiírás után előadtam neki, hogy szivi, ez van, és hogy nem akarom, hogy ultimátum legyen, és meglepően jól fogadta, azt mondta, hogy teljesen korrekt ez az elvárásom, és egy tök jó, mármint felnőtt, komoly, értelmes beszélgetés lett belőle - avagy talán tényleg igaza van konkrétan neki abban, hogy a tabukat én magam csinálom, hát ez volt a legjobb bizonyíték! :)

Köszönöm a válaszokat! (bár persze kérdés, hogy mi lesz velünk, mi lesz fél év múlva...)

Köszönöm szépen az újabb válaszokat, wow, hogy el is felejtettem ezt a kérdésem-fórumom, és pláne köszönöm, hogy ilyen megértő és építő választ kaptam mindkettőtöktől, és wow, hogy le is járt már a probléma szavatossága, vagy tán nem annyira, ki tudja...

Az előző hozzászólásomnak csak a dátumát néztem meg most és hangosan felnevettem, hogy wow, mikor volt már az, több, mint egy éve, és azóta mi minden történt:

Kezdjük azzal, hogy szeptember közepén szakítottunk, az összeköltözés általam adott két évének lejárta előtt két héttel, azaz most már bő kilenc hónapja külön utakon járunk.

Ugye amikor már feltettem az eredeti kérdést is - szerintem, azt hiszem -, már akkor is jártunk párterápiára, hiszen egy évet jártunk kb., ami szerintem nagyon jó volt hál'Istennek, és nagyon ajánlom mindenkinek, bár hozzáteszem, hogy ehhez egyrészt pénz is kell, ugye, másrészt szerencse/utánajárás kérdése az is, hogy jó párterpaeuta legyen, ne csak akárki, és nekünk óriási szerencsénk volt egy elképesztően profi nővel. Ez azért fontos, mert valahol neki is köszönhetjük (mind tényleg köszönhetően, mind cinikusan köszönhetően...) azt, hogy szakítottunk, ugyanis az mindenképpen őszintén köszönhető, amiért ajánlom is mindenkinek a párterápiát, akár még házasság előtt is, komolyan, mert alapvetően hiszek az objektív szempontnak minden helyzetben, hát még ha valaki olyan harmadik objektív szem-fül, akinek a szakmája is, hogy meglássa a lényeges dolgokat, és ő pont ebben volt nagyon jó, nagyon jól kiemelte az igazi problémáinkat, én úgy gondolom - és a már exem is azt mondta még a végén is, hogy ő is egyetért ebben velem -, hogy nagyon sokat tanultunk nála, mind magunkról, mind egymásról, és biztos, hogy mindaz, amit megtanultunk nála hasznunkra lehet máskor is, az élet más területein is.

Viszont szóval röviden az volt, hogy ahogy közeledtünk a két év vége felé, október elseje felé, úgy nőtt a feszültség is közöttünk, utólag örülök neki nagyon, és nagyon köszönöm azoknak a hozzászólóknak, akik segítettek megértenem, hogy rossz volt a kérdésfeltevésem, avagy őszinteség mindenek előtt, tényleg köszönöm, és bár tényleg durván intenzív időszak következett és nagyon felgyorsultak a dolgok, amikor elmondtam neki, hogy nem fogok örökké várni rá, viszont azon semmi sajnálnivalóm nincs, hogy őszinte voltam vele, úgy gondolom.

Nem tudom, hogy írtam-e már korábban, ha igen, akkor bocsi (hogy most nem olvasom vissza az összeset), de amikor először mentünk párterápiára, vicces volt, hogy persze megkérdezte a néni, hogy miért jöttünk, én mondtam neki vagy kismillió okot, ő meg, az exem mindössze csak annyit mondott, hogy én gyereket akarok, ő meg nem. Ez kicsit vicces is volt :) , de tképp kiderült, hogy mindkettőnknek igaza is volt.

Ugyanis kb. ez lett a kapcsolatunk veszte, hogy persze, hogy voltak mindenféle más problémáink is, kinek nincsenek (tán vannak olyanok, de vszeg az a kisebbség...), többek között az is, hogy ő, az exem másik városban tanult akkor, sőt, amióta megismerkedtünk már, sőt, onnan jött az egész összeköltözés gondolata is, hogy kb. egy év ismeretség után mondta, hogy tán odaköltözne, ahol tanul, és mehetnék vele én is, ám én nagyon nem akartam költözködni, így maradtunk az én városomban (amire ő is mondta amúgy, hogy jobban szereti, ám mégis tényleg hülyeség volt az állandó ingázása), ám a második év vége előtt egy két hónappal, amikor ugye már ő is tudta, hogy vmi változás lesz, vagy szakítás vagy esküvő, megegyeztünk, hogy akkor tehát a közös kecónkban nem maradunk, fel is mondtuk az albérletet, ám még nem tudtuk eldönteni, hogy akkor most mi lesz: együtt költözünk tovább vagy külön, ebben a városban vagy abban, mert hogy ez az ellentét továbbra is köztünk maradt, és mondjuk ez sem mellékes azért. Érdekes, hogy nem tudom már, mikor volt az, amikor én végleg beletörődtem mindenbe, és kb. mindenemet feladtam, csak hogy vele maradjak, beletörődtem a költözésbe is, amire megkaptam tőlük, mindkettőjüktől (mármint az exemtől és a párterapeutától is), hogy én mennyire nem vagyok partner a kommunikációra, a beszélgetésre, és hogy egyedül hagytam őt a gondjával, hiszen engem elárasztott a nagy "limonádébuddhista" :D boldogság, hogy minden rendben van, csak mi maradjunk együtt. Nem tudom, hogy ismeritek azt a viccet, hogy ha van sapka, az a baj, ha nincs sapka, az a baj, na, hát én is így éreztem már a végén magam ebben a kapcsolatban, ugyanis ugye október 1. volt a két év határa, ahogy közeledtünk ehhez, előbb ott volt a nyár, még nyár elején ő mondta, hogy "olyan jó lenne elmenni valahova nyaralni", mire persze tökre örültem neki, ráizgultam, amire hozzátette, hogy dehát nincs pénze, meg a tanulmányai, egész nyáron beadandókat fog írni, amire én nagy szomorúan tudomásul vettem, hogy oké, akkor akkor lesz nyaralás, ha én azt megszervezem, akár magamnak, akár nekünk, így végül én szerveztem magamnak egy hét önkénteskedést egy országjáró turistacsoporttal, meg kiderült, hogy a szüleim-tesómék jönnek egy hétre látogatóba hozzánk (ahhoz pl. semmi közöm, nem kérdés volt, hanem kijelentés, hogy jönnek), meg vettem koncertjegyet egy külföldi koncertre, magamnak, mivel tudtam, hogy őt ez úgysem érdekli, mire azon is kiakadt, hogy az ő nyaralásával mi lesz. Végül egy hónapra voltunk már csak a két év vége előtt, amikor ő magából kikelve közölte velem mindezt, hogy és az ő nyaralásával mi lesz, és mint egy két éves hisztis kisgyerek kihisztizte magának, hogy akkor menjünk el még együtt egy hétre valahova (ami azért volt hiszti, mert ugye ő mondta, hogy nincs pénze, mi mindig külön kasszán éltünk, én nem várom el egy pasitól sem, hogy eltartson, legalább is amíg nem házasodunk össze, mindig mindent feleztünk, sőt, azt is ő mondta, hogy nem ér rá semmikor, és ugye a munkahelyemen sem végtelen szabadságom volt, és én el is használtam az összes szabimat a saját nyaralásaimra), és végül tényleg el is mentünk egy hétre együtt külföldre, de úgy, hogy akkor volt még egy hónap a két évünk végéig, és bár az már megvolt, hogy a lakásban nem maradunk, de hogy hova költözünk, maradunk-e a városban vagy az ő iskolai városába megyünk, na, úgy utaztunk el. Sejtettem, hogy ez elég dupla vagy semmi nyaralás lesz, és én tényleg maximális szinten igyekeztem mindent-mindent elfogadni tőle, csak maradjunk együtt, csak én legyek a megértő és elfogadó... És akkor...

...és akkor ott, külföld utcáján nagy szeretetben és szerelemben nyaralva sétálva, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne közöttünk...

...ott egyszer csak csak azt mondja nekem, hogy "te figyu, az jutott eszembe, hogy ha te annyira szereted azt a várost, ahol most lakunk, nekem meg az utolsó év jön a tanulmányaimból, és elegem van az ingázásból és odaköltöznék, akkor szerintem keressünk két lakást, te maradj abban a városban, én meg átköltözöm, és találkozhatunk hetente párszor vagy hétvégente."

...

...

Ezt mondta ő, az ő szájával.

Én meg azt hittem, hogy ott helyben elájulok.

Körülbelül sokkot kaptam.

De hát miért? Hiszen csak egy kósza ötlete volt.

Ó, igen, kósza ötlet, ahogy el is mondta előtte, ám annyira őszinte egy kósza ötlet, hogy pont ez fáj a legjobban, hogy ő erre vágyik, hogy nem hogy előre, de lépjünk vissza a kapcsolatunkban, játsszunk újra 16 évesesdit a heti párszor talival, miután két éve együtt laktunk, ja, persze, miért is ne...

Igazából baromi büszke vagyok magamra, hogy mindezt kb. pókerarccal reagáltam le, miközben bennem egy világ omlott össze, naná, bár vszeg az a pókerarcnom konkrétan a sokkomnak volt köszönhető, olyan szinten lefagytam attól, amit mondott, hogy kb. megsemmisültem.

Érdekes, hogy akkor még ott, romantikus nyaralás közben (amit kihisztizett) ezután volt még egy egymás vállán sírós extra extra szex közöttünk, az már kb. olyan volt, mint a hattyú halálának a dala, szép, és egyértelmű, hogy a halál előszele, a kapcsolatunk halálának előszele, és ami a legdurvább, és ez is teljesen hihetetlen számomra, hogy még arról is lemondtam végül, hogy összeházasodjunk és családalapításba kezdjünk, emlékszem, hogy leosztottam magamban, hogy oké, hát most mit csinálok ekkora ügyet egy költözésből, meg most mit ragaszkodom annyira a házassághoz meg gyerekhez, a lényeg, csak hogy legyünk együtt... (hát noooooormális...? Nem... Vagy de, teljesen normális, de legalább is átlagos, hogy milyen szinten retteg, hogy nem fog jobbat találni nála...)

És akkor hazatértünk, és persze mentünk a szokásos párterapeuta néninkhez, aki persze megkérdezte, hogy milyen volt a nyaralás, és persze elmeséltem neki mindezt nagy óvatosan, hogy vajon én vagyok-e csak túl érzékeny már megint, vagy ez tényleg kikészítő egy mondat és bárki más is sokkolódna a helyemben ilyen helyzetben.

És itt jön a terapeuta néni szerepe, ugyanis ő asszem ekkor csinált egy csodálatos kis összegzést a kapcsolatunkról, a nála töltött egy évről (ja, mellékesen alapvetően heti egyszer kellett mennünk hozzá, de vagy két-három hónapja már heti kétszer-háromszor mentünk, annyire nem jutottunk egyről a kettőre... Ehhez csak annyit jegyeznék még itt meg, jegyzőkönyvbe vételre ;) , hogy kb. akkortájt vagy előtte értesültem egy barátnőm eljegyzéséről, és meg is lepődtem, nagyon, és persze írtam neki, és gratuláltam neki, meg kérdeztem, hogy mikor esküvő és milyen esküvő, és ő meg persze visszakérdezett, hogy velem mi van, és én csak viccesen annyit mondtam, hogy nálam ilyenekről szó sincs, és tudom, hogy egy esküvő sem két fillér, de mi szerintem már több esküvőnyi pénzt tapsoltunk el a párterápián... :D Vices, nem vicces...). A néni az összegzését oly' módon tette, hogy elmondta, hogy szerinte kismillió okunk van együtt maradni, hiszen kismillió dolok köt minket össze (és fel is sorolta azokat), de hozzátette azt is, hogy ugyanakkor van kismillió más dolog, ami miatt szakítanunk kéne, kb. ugyanannyi, mint amennyi miatt együtt kéne maradnunk szerinte (és persze azokat is felsorolta), és ebből az következik, hogy ha együtt akarunk maradni, akkor azon a kismillió dolgogon, ami miatt nem kéne együtt maradnunk, nagyon is kell tovább együtt dolgoznunk, mert így különben tönkre tesszük magunkat és egymást is (milyen igaz).

Ezzel mentünk haza az utolsó közös hétvégénkre, úgy, hogy persze már meg is beszéltük a következő alkalmat, amire ráadásul az exem mondta, hogy legyen inkább egy-két nappal később, mert neki ezt át kell gondolni, de nem gondolkodott rajta olyan sokat, ugyanis még aznap este vagy másnap este, amikor mellékesen két hetünk volt már csak arra, hogy eldöntsük, hogy egy vagy két lakást keresünk (1.), lakás(oka)t keressünk (2.), összecsomagoljuk az életünket (3.), akár külön, akár együtt és át is költözzünk (4.), de szerinte két hét bőven elég minderre, én meg ugye akkor már ott voltam, hogy nekem már minden mindegy, csak maradjunk együtt, megyek vele a másik városba, házasság és gyerekcsinálási szándék nélkül, csak az ő döntésére vártam már hetek-hónapok óta, és pontosan ez a döntésképtelensége bosszant még most is, ma is, kilenc hónap után is annyira, hogy vá, ölni tudnék a dühömmel, mert tudom, hogy minden döntés jobb, mint a nem döntés, és ez a döntésképtelenség az, ami a legjobban bosszant, és bosszantott akkor is, és pontosan ezért, hogy segítsek neki a döntésében mondtam neki, hogy figyu, én holnap este elkezdek lakásokat nézni (neten), és Isten látja lelkemet, hogy nem volt a fejemben, hogy egy lakást vagy kettőt, hogy ebben a városban vagy abban, csak hogy lépjünk már valamerre, mert nekem akkor még volt egy teljes idős állásom, és nem tudtam elképzelni, hogy hogy fogjuk ezt a költözést ilyen gyorsan megoldani, mire ő azt mondta, hogy rajta nagyon nehezen ül az, amit a néni mondott, hogy mennyi mindenen kell még együtt dolgoznunk, és hogy már így is mennyi pénzt, időt és energiát fektettünk bele a kapcsolatunkba, mindketten, és ő most kezdi az utolsó évét az egyetemen, és neki nem lesz ideje és energiája pont ugyanennyit a kapcsolatunkba is belefektetni, úgyhogy szerinte akkor inkább szakítsunk.

Vicces volt, hogy én hogy kezdtem el rögtön ellenkezni, pont azon az alapon, hogy ha már ennyit belefektettünk, akkor az mind elveszett pénz-idő-energia lenne, ha nem folytatnánk, de aztán hirtelen észre vettem magam, és kikelt az egóm magamból, és mondtam is, hogy na, akkor így legalább csak magamnak kell lakást keresnem, te meg oldd meg magad, a te hej, ráérünk arra még módszereddel.

És tényleg így is lett: én másnap rögtön elkezdtem lakásokat nézni neten, harmadnap fel is hívtam, sőt, el is mentem megnézni lakásokat, és asszem már aznap, szakításunk másnapján le is zsíroztam egy új, kis lakást, ahol azóta is itt lakom, nem messze a volt közös lakásunktól, hiszen engem többek között a munkám is kötött ide, amiről akkor még azt hittem, hogy az egyetlen biztos pont az életemben. Az már egy másik kérdés, hogy kb. ahogy átköltöztem, hogy tíz percre legyek a munkahelyemtől, ahol öt éve dolgoztam, ott is elkezdtek fujdogálni a kirúgások szelei, a kb. hatvan fős részlegem kb. negyedét akarták kirúgni, és én az első körben voltam. (de ez persze már egy másik kérdés, hogy előbb a párkapcsolatom dőlt be, aztán a munkám...)

Mindez talán csak azért lényeges a kapcsolatunk vége szempontjából, mert utána még azért persze beszéltünk párszor, sőt, én szánt szándékkal és tudatosan a mérhetetlen haragomba kapaszkodtam, hogy ne omoljak össze, de aztán beláttam, hogy az nem visz előrébb, és egy héttel később még fel is ajánlottam neki, mivel ő még mindig a közös lakásunkban lakott (pfff...), hogy egy utóközös hétvégét még rendezhetnénk, úgy, ahogy régen, anno hétvégéztünk, a hétvégi szokásainkkal, nem ellenkezett, és az jó is volt, bár akkor elmondta, hogy szerinte én akartam szakítani azzal, hogy én már akkor most elkezdek lakást keresni (pedig mondom, hogy nem, csak sürgetni akartam a cselekményeket kicsit, de nem tudtam, milyen irányba), szakítós szex, és végleg elengedtem. Azt hiszem.

Érdekes, hogy már, így tanév végére tán már a tanulmányait is befejezte, nem tudom, nem is nagyon érdekel, nincs közöttünk kapcsolat, de egy barátnőm azt mondta, hogy akkor tán visszajön, én nem tudom, nem hiszem, azt sem tudom és hiszem, hogy visszafogadnám-e, pláne, hogy még mindig annyi harag van bennem iránta, hogy elképesztő, hiába tudom, hogy a harag kívül és belül is éget, mégis nehéz teljesen elengednem, mert hogy közben is rátett azért még egy lapáttal:

Ugye, szeptember közepén szakítottunk, vmikor dec-jan táján hívott, hogy nem találja a kocsija pótkulcsát (ami mindig nálam volt, mert én is vezettem néha az autóját), és persze, hogy nálam volt, de már nem is emlékeztem rá, hiszen ahogy én átköltöztem és elkezdtem rendet rakni, beköltözni, minden, amit találtam, hogy nem az enyém, beraktam egy zacskóba, hogy majd ő megkapja valamikor, és el is feledkeztem róla, de azt is ő mondta akkor, dec-jan táján, hogy talált cuccaimat nála, ami szerinte, az enyém, és meg is beszéltük, hogy akkor majd vmikor tali, ha ő itt jár vagy én ott, ahol ő lakik, és ezzel el is felejtődött tán mindkettőnk részéről az egész. Aztán május táján tűnt fel, hogy nem találom dolgaimat, amikre konkrétan emlékszem, hogy tavaly vettem, és csak nyaranta használom, kempingezéshez, és akkor írtam neki, hogy na, mikor tali már, meg hogy nála vannak-e az adott konkrét dolgaim, mire mint aki a Holdról csöppent, fogggggalma sem volt róla, hogy miről beszélek, én meg ezen csak még jobban kiakadtam már megint, hogy bakker, ő hívott engem, hogy mi mindent talált, ami az enyém, nála, és ha én képes voltam minden ő cuccát egy zacskóba tenni, akkor ő miért nem?!

És igen, számomra is érthetetlen ez a mérhetetlen harag és düh, amit érzek iránta, annyira, hogy amikor már azt is kierőltettem belőle, hogy akkor mikor tali, mert elegem volt már abból is, hogy az ő cuccát kerülgetem, hogy egyáltalán legyen nálam valami is belőle, akkor már kapásból úgy ajánlottam, hogy cucccserére keressünk egy semleges helyet, ahol ő otthagyhatja, én is otthagyhatom, mert egyszerűen nem akartam vele találkozni.

És így is lett, cucccsere, amit kerestem, nincs ott abban a csomagban, amit ő hagyott nekem, még az sem, amire konkrétan emlékszem, hogy dec-jan. táján mondta, hogy megtalálta, de sebaj, tárgyak, nem kell, semmi sem kell, bár a haragom akkor is marad.

Vagy próbálom elengedni, de nem tudom, hogy tudnám...

Valahol engem is lenyűgöz, hogy honnan van olyan iszonyat erejű dühöm még csak rágondolva is, hogy ez tényleg nevetséges pár vacak kacatnak tulajdonítani. Persze, hogy nem csak amiatt, hanem az egész kapcsolatunk dühe, a tutyimutyisága, a döntésképtelensége, az elesettsége, rá haragszom tán azért, hogy én mennyi mindenről mondtam le miatta, valahol tán az kattog bennem hátul, hogy mennyi időt elvesztegettem rá az életemből, miközben tudom, hogy ez egy hibás gondolat, hiszen az én döntésem volt vele lenni, mikor ő már kb. az első randin, sőt, két hónap után kerek perec megmondta, hogy nem akar házasodni meg gyereket, én meg mégis vele maradtam, akkor nem fair mindezt rajta számon kérni, úgyhogy ja, tán magamra haragszom, hogy azért vagyok most egyedül, mert fontosnak tartottam a házasságot meg a gyereket, és ezt most is fontosnak tartom, ám mégsincs kivel... Ráadásul azóta munkám sincs, vagyis normális munkám, csak kis hülye ez-az munkám, szóval kilenc hónappal a szakításunk után jelentés a gödör mélyéről.

Köszönöm, hogy velem voltatok! :)

Egy nagy tanulásom pl. a párterapiáról, amit más, új kapcsolatba is továbbvihetek, hogy az egyértelmű, hogy mennyi problémát okoz az emberekben az önbizalomhiányuk, emiatt lehetnek ugye pl. agresszívek, akkor lép közbe az egó, amiből meg jön ugye az egóharc, két ember esetében meg ugye két ember önbizalomhiányáról is beszélhetünk, de az önbizalmon kívül van ám egy harmadik faktor is, méghozzá a kapcsolatban lévő bizalom, és számomra ez pl. egy nagyon wow-hűha információ volt, hiszen ha egyikünk sem biztos a közös kapcsolatunkban, sőt, netán még folyamatos elhagyással is fenyegetőzik, akkor nem csoda, hogy ez is kismillió egyéb problémát okozhat.

Tán valakinek ennyi is segít... ;)