Mit lehet tenni az ellen, ha úgy érzem, egy nőt sem érdemlek meg? (ha nem akarsz regényt olvasni, ne kattints ide)

32 éves vagyok és egy épnek mondható kapcsolatom sem volt még soha, mert kivétel nélkül minden esetben úgy gondoltam, hogy az adott nőhöz képest egy senki vagyok.

Minden esetben megvolt a nehezítő, gátlást erősítő háttér, hogy mi miatt kezdtem el gondolkodni így, néhány korábbi esetem:

- Amikor egy 240 km távolságban élő lányba lettem szerelmes, akkor éppen nem volt autóm, amivel könnyedén áthidalhattuk volna a nehézségeket. Magamat hibáztattam ezért!

- Amikor a másik utcában lakó lánnyal lettünk egymásnak szimpatikusak, pont a leghúzósabb időszakomat éltem, amikor hónapokon keresztül vizsgáztam szakmákból és nyelvekből, s gyakorlatilag egy fillérem nem lett volna arra, hogy a lányt akár egy kávéra is beültessem. Magamat hibáztattam ezért!

- Amikor rokonszenves lett a főiskolán az egyik szaktársam, akkor meg iskola mellett heteken, hónapokon át 10-12-14 óráztam, így időm sem, és energiám sem maradt arra, hogy jobban megismerkedjünk, mert éjfél-egy óra körül értem haza, reggel 8-tól délig óra, ebéd, és 2-re száguldoztam a munkahelyre. Élni se volt időm. Magamat hibáztattam ezért!

- Amikor megtetszett egy közeli nőismerősöm barátnője, majdnem szerelem is lett belőle, de szintén az az eset állt fenn, hogy amíg én napról napra éltem, s minden forintot be kellett osszak, addig ez a lány - gazdag családból származása révén - gondtalanul szórta a pénzét, minden évben kétszer mehetett nyaralni, mindent megvásárolhatott, amit akart. Egy senkinek éreztem volna magam mellette, mert a kopasz fenekemen kívül semmim sem volt. Magamat hibáztattam ezért!

Ezekből az esetekből azt kezdtem érezni, hogy a nehézségek ellenére ezeket a lányokat semmiképp sem érdemeltem volna meg, ugyanis sehol sem voltam hozzájuk képest anyagilag, háttértámogatásilag, önbizalmilag, egyszerűen sehogy sem lettem volna képes megfelelni nekik.

Az életem igen nagy része nélkülözéssel telt, s azzal, hogy ma még élek, de holnap nem biztos, hogy jut akár egy falat ételre is. Ráadásul mindig olyan barátokba, haverokba botlottam életem során, akik azt az érzést erősítették bennem, hogy egy intelligens nő megszerzéséhez jó külső (nagyképűség nélkül állíthatom, hogy ez megvan) és biztos anyagi háttér kell (ez az, ami sosem volt).

Erre csak egy lapátnyi adag volt az, hogy a szüleimnek bármit is tettem, csináltam otthon (porszívózás, takarítás, mosás, bevásárlás, akármi), ők mindig találtak a tetteimben valami kifogásolnivalót. Ha csak egy apró porszemet is hagytam a munkám után, abból nagy patália lett. Tulajdonképpen olyan nevelést kaptam otthon, hogyha valamit csinálok, akkor az vagy 100%-os legyen, vagy inkább neki se álljak, így gyakorlatilag összefoglalva kialakult bennem az a világkép, hogy akármit is teszek életem végéig, az soha senkinek nem fog megfelelni.

Visszatérve a fő problémára, szóval tanulásba és munkába menekültem, esélyt sem adva arra, hogy megint kudarcba fulladjon egy-egy kezdeményezésem. Ezen kívül folyamatosan, betegesen, a nap minden órájában egy jó évtizede azon gondolkodok, hogy nem lennék méltó egyik nő társaként sem, mert minden alkalommal csupán az lebegett a szemem előtt, hogy a kiszemelt hölgyet még egy üdítőre se tudnám elhívni, ezáltal kialakítottam magamnak egy "én egy senki vagyok és a nők nem ezt a senkit akarják maguk mellé" felfogást.

Ördögi körnek érzem, amiből képtelen vagyok szabadulni kamaszkorom óta. Nem tud az agyam ráállni arra, hogy - habár többen is szerettek volna az évek során összejönni velem - engem is pont ugyanúgy kedvelhetnek a nők, mint Józsit, Pistit, Sanyit, Mórickát stb. Hiába ismételgetem magamban, nem tudom elhinni! S ezért nem látom értelmét szakemberhez se menni, mert hiába mondaná el azt, amit már évek óta felismertem, képtelen vagyok ezen a gondolkodáson változtatni.