Figyelem, sírdogálós regény következik (trollok kíméljenek) : egy önmagával teljes mértékben elégedetlen, önmagával kibékülni képtelen embernek soha nem lesz kapcsolata, ugye?

Sok-sok éve vágyok egy meghitt kapcsolatra, vannak olyan időszakaim, amikor jobban akarom, vannak olyanok, amikor kevésbé, és általában ezekben az időszakokban ér utol a szerelem, vagy legalábbis valami olyasmi, mert eddig egy sem teljesült be.

Valójában nem tudom, hogy mitől félek. A párkapcsolattól? A szerelemtől? Az elkötelezettségektől? Attól, hogy megváltozhat az életem? Talán egyik se, talán mindegyik. Még ezt sem igazán tudom megállapítani.

Szóval évek óta be vagyok gubózva az általános és középiskolai visszautasításaim miatt, ráadásul azokban az osztályokban nemigazán volt közösségi összetartás, ahová szívesen mentem volna, mert mindenki gúnyolódott, röhögött a másik gyengeségein. Kiemelem, 16-17 éves lehettem, amikor a legfontosabb az ember életében a megfelelő szocializálódás és a társadalomban való pozicionálódás (de ahogy alakult, legalulra kerültem). Emiatt is alakult ki bennem egy olyan énkép, hogy sosem tudok megfelelni nemhogy más embereknek, más nőknek, hanem még magamnak se.. mert mindig tökéletesnek kell lennem. Nem vagyok az. Annyira nem, hogy az önértékelésem szinte már negatív tartományba csap át.

Semmi pozitívumot nem tudok feleleveníteni az életemből, elvégeztem a középiskolát, lett egy szakmám. Ez olyan nagy dicsőség? Erre sok millió ember képes. Megszereztem a jogosítványt. Ez dicsőség? Nem! Nem az! Bárki megteszi, már röhögve dobálják az emberekhez. Még fiatalon belevágtam az egyetemi tanulmányokba, de egy éven belül elvéreztem, annyi mocskosságot, csalást, szemétséget, kivételezést láttam, hogy egy életre elment a kedvem a tanulástól is.

Lett egy tök egyszerű munkahelyem, valahol egészen lent. Kiröhögni való a pozícióm, így inkább le se írom, mit dolgozok. Néhány közelebbi kollégával nagyon jól elvagyok, de ennyi. A napi 12 órát ledolgozom, reggel 6-tól este 6-ig, és ennyi. Időm sem lenne elmenni (bár ez most inkább kifogásnak látszik), meg amúgy is hullafáradt vagyok este 7-8 órára. Napi 7 óra alvás, 12 óra munka (utazással, készülődéssel, ételkészítéssel, mindennel együtt kb. 14 óra), marad 2-3 óra szabadidő naponta. Ez a pár órácska is vegetálással telik, nem csinálok semmi. Mert nincs miért. Nincs kiért. Magamért sem.

Hiányzik az életemből a megfelelő szocializálódás, mert eléggé antiszociális személyiséggé alakított az élet (vagy alakítottam magam, végül is magam tehetek az évekkel ezelőtti körülményeimről), de már nem tudok változtatni ezen. Emberekkel nem szívesen ismerkedek, leginkább kerülöm őket.

Leginkább a nőket kerülöm kilométerekre, mert az a néhány csalódás pont elég volt ahhoz, hogy minden bizalmam elvésszen bennük. Amikor esetleg pár szót váltok egy-egy nővel, postán, boltban, utcán, bárhol, alig merek a szemükbe nézni, és ha belenézek is, rögtön az aljasságot, gazemberséget fedezem fel bennük.

Voltam két, egymástól független szakembernél. Semmit sem tudtak segíteni. Nem tudom leküzdeni magamban ezeket a beteges kényszereket, hiába jártam hozzájuk hónapokig.

Nézem az ismerőseim ismerőseit FB-on, és azt látom, hogy a korombéliek már mind megházasodtak, de minimum többéves kapcsolatban állnak. Esély, hogy találjak egy koromhoz illőt? Semmi. Nézegetem a fiatalabbak profilját, mindegyik kapcsolatban, de ha véletlenül rábukkanok valakire, aki egyedülálló, pár napon belül már teszi is ki a közös képeket az új barátról.

Szóval kiöregedtem, hogy elmenjek valamerre, kirúgjak a hámból. Külsőleg nagyjából minden rendben, majdnem kopasz fej (nagyon rövid haj, napszemüveggel tisztára Bruce Willis), borosta (még a végén kiderül, George Clooney vagyok), kicsit deltásodó felsőtest, aránylag normális arcforma, ezek szerint mégis minden rendben van velem.. NEM, semmi sincs rendben! Mert szаrt sem ér a külsőm, ha belül is csak egy rohadó szаralak vagyok. Egy tehetségtelen, önsajnálkozó, a saját életét szégyellő, flúgos, nyomorult remete, egy barlanglakó senki.

Voltak terveim, semmi nem valósult meg. Képtelen voltam megvalósítani, mert amibe belevágtam, fél napon belül meguntam, mert nem látom a célt, a végcélját ennek az egésznek. Elmennék tanfolyamra? Megszerzem a papírt róla? És akkor mi van? Kitörölhetem vele a fenekem. Fogom magam, elmegyek külföldre? Lesz egy halom pénzem, és? Mit kezdek vele? Lesz egy luxusautóm, és tapadnak majd rám a lelketlen nők, akik kihasználnának. Van értelme? Nincs értelme.

Igaza lett édesanyámnak, aki 11-12 évesen azt vágta a fejemhez - amit egy életre megjegyeztem -, hogy soha nem lesz barátnőm, soha nem lesz kapcsolatom és soha nem fogom megtapasztalni azt, hogy milyen egy kapcsolat.

A koromat le se merem írni, mert annyira szégyellném, hogy tán még el is bőgném magam, ha bárki is megtudná így névtelenül is. Őszintén: kinek kell egy ilyen senki? Megmondom: senkinek! Örök szüzességre lettem ítélve, és valójában azon gondolkodom, hogy nekem mégis nem ez a legjobb életút-e! Ki kellett írjam magamból, de úgy gondolom, hogy meg kell magamat fosszam a reakcióktól. Nem azért, mert nem vagyok kíváncsi rájuk, mert igenis kíváncsi vagyok, hanem mert annyira gyáva, nyápic, tutyimutyi szаralak vagyok, hogy félek szembenézni még egy teljesen jelentéktelen, építő jellegű hozzászólással is. Szóval ez vagyok én! Le szeretném ezt az egészet zárni egyszer s mindenkorra. Köszönöm, hogy elolvastál, és pazaroltál az életedből erre a borzalomra egy órát!