Akik már voltak szeretői viszonyban: Mennyire folytatok bele a kapcsolatba?

Anno kollégák voltunk, közös asztallal, egymással szemben ücsörögtünk naphosszat. Összebarátkoztunk, mivel ő volt egyedül közel korombeli, ezért vele is jöttem ki legjobban az irodában. Éreztem, hogy ez már kezd átcsapni valami másba, majd nyíltan meg is beszéltük, de eleinte csak "kötetlen beszélgetések" zajlottak, majd én kaptam egy jobb állás lehetőséget így kapva kaptam az alkalmon és elmentem. Ekkor indult be igazán, bár pont az ellenkezőjére számítottam. Minden komolyabb találkánk előtt kitűztünk valamilyen határt, amit nem lépünk át, aztán persze jó fél év után dőlt minden.

Egy kikötés volt csak, mindent szabad, de egymás kapcsolata szent és sérthetetlen. Szórakozni akartunk úgy, hogy megtartjuk a saját életünket. Megadni egymásnak azt, ami hiányzott a saját kapcsolatunkból. Voltak érzelmeink, de nem voltunk szerelmesek, nem lángoltunk. Mindig, mindent megtudtunk beszélni, naponta több levelet is váltottunk, ha tudtuk hogy éppen lehet, akkor telefonáltunk. Heti 1-szer minimum találkoztunk, de volt olyan is, hogy szinte mindennap ha csak negyed órára is. Néha nyíltan elmentünk ebédelni, vagy beültünk valahova egy kávéra, hiszen abban nincs semmi gyanús, ha két egykori kolléga megiszik egy kávét egymás társaságában. Kimagyarázható szitukba keveredtünk nyílt helyszínen csak is. Mindig semleges helyeken találkoztunk, egymás lakásán soha.

A néhány alapszabályunk egyike az volt, hogy rengeteget beszélgetünk egymás érzéseiről és amint valamelyikünkben komolyabban érik ez a helyzet, abbahagyjuk. Nem engedjük sérülni egymás életét és kapcsolatát, ha halvány kockázat is van, inkább nem találkozunk, nem beszélünk. Ha valamelyikünk bukik, próbálja menteni a menthetőt és a másikat, illetve annak kapcsolatát véletlenül sem belekeverni. Ilyesmi alapszabályokat fektettünk le és végig be is tartottuk.

Alapjáraton nagyon szerette ő a párját és én is az enyémet. Akkoriban az én párom elég kicsapongó életet élt és nem számíthattam rá lelkileg. A szeretőm egy biztos pont volt, akitől mindig tudtam mire számíthatok, soha egy szóval, vagy tettel sem bántott meg, hiszen a mi kapcsolatunk nem erről szólt. Én lelki biztonságot és támogatást kaptam tőle első sorban, ami hiányzott a kapcsolatomból. Ő nyitottságot kapott cserébe, testileg, lelkileg, amit pedig ő nem kapott meg otthon.

Nem vagyok rá büszke, de végig észnél voltunk és tudtuk mit csinálunk, milyen kockázatot vállalunk. Az utolsó hetekben mindkettőnkben megérett, hogy ennek egyszer véget kell vetni és jobb előbb, mint később. Azóta is megy néha egy-egy levél, vagy nagy ritkán beülünk valahova egy kávéra, de már semmi komoly.

Tudom, hogy gerinctelenség, de nem bántam meg. Akkor ez hiányzott az életünkből, a párommal való kapcsolatomon is sokat segített. Sokkal nyitottabb lettem felé is és megtanultam elfogadni, többet adni, hogy kapjak. Megtanultam egy kicsit férfi fejjel gondolkozni a szeretőmtől, aki sokat beszélt arról mi a hiba az ő kapcsolatukban az ő szemével. Sok hasonló dolgot találtam a miénkben is, amin én már tudatosan igyekeztem emiatt javítani. Azóta eszembe sem jutott, hogy bárki másra ránézzek. Tanultam belőle, még ha erre nem is a megfelelő utat választottam erkölcsileg.

Jaaa igen, a kommentelő közelít most a 40 felé! :)

Köszi, félreolvastam.