Ez az életem, mindörökké és soha, itt és most. (? )

kezdtem az elejétől.

Kiskoromban, bölcsődés, óvodás koromban nem hittem volna, hogy 21 éves koromra ez lesz belőlem. Mikor bölcselkedés voltam, igazából arra az időszakra nem emlékszem, de az óvódás korszakomra teljesen visszaemlékszem, mert fényképmemóriám van. Kiscsoport, középső csoport, nagycsoport, már akkor éreztem, már akkor tudtam, de hazudnék ha azt mondanám, hogy tudtam, inkább csak sejtettem, hogy más, másabb vagyok mint a többi. Itthon pedig már tudtam óvodás fejjel, hogy nem olyan vagyok mint mások, különbözők, negatív vagy pozitív tulajdonsággal, akkoriban még nem tudtam,. csak azt tudtam,. hogy különbözök. Iskolás koromban pedig bebizonyosodott, hogy igazi különc vagyok, utolsó padban ülő mindig csendben hallgató visszahúzódó gátlásos gyerek voltam. 1-sótól egészem 4-ig, 5-ig nem is volt nagyon ezzel baj. Igaz anyám nagyon keményen dolgozott több műszakban, látástól vakilásig, egyszer kétszer beleverte a fejemet a falba, az utcán mindenki előtt megvert, boltba mindenki előtt kitépte a hajamat mert nem tetszett a tolltartó amit megszeretett volna venni nekem és ez miatt kialakult bennem 1 félelem az emberek, de legfőképp a nők iránt. Kialakult bennem a depresszió és 1 még nagyobb szociál fóbia. Annyira féltem az emberektől, annyira, de annyira, hogy nem mertem bemenni az iskolába, féltem az emberektől, nem mentem ki az utcára 12 évig. És megbolondultam. Pár hónapja járok pszichiáterhez. 2 éve nem aludtam, irt ki antidepresszánsokat, nyugtatókat, kedélyjavítókat, de sajnos nem hatottak, pedig minden bizadalmam ebben volt. Félek, nagyon félek, és sajnos, igaz nem tehetek róla, de nagyon csúnya vagyok, 12 évig nem ért hozzám soha senki, még orvos sem, mert orvoshoz sem jártam, mert féltem kimenni az utcára, de szeretnék 1 barátnőt, átölelni, érezni a teste melegét a haja puhaságát az illatát, aki ideges lehet rám, aki örül nekem fáj, nagyon fáj, hogy nincs nekem ez. Nagyon szükségem lenne 1 barátnőre. De csúnya vagyok, többen is mondták már, anyám is, rokonok és még mások is. Nem bírom már sokáig a magányt. Szükségem van valakire akit megölelhetek akit megérinthetek és aki megérint. Nem bírom, nem vagyok jól, nagyon nem. Eljutottam a képességeim, a tűrőképességem határára ahonnan már nincs tovább ahol már csak 2 lehetőség van a halál vagy a szenvedés, de ki akar szenvedni fájdalmak és folytonos sóvárgás között, én nem, senki sem, félek a napoktól, félek, szeretnék 1 barátnőt, szeretnék végre szeretni. Nem vagyok jól. Már kimerek menni az utcára és már eljutottam odáig úgyis minden mindegy alapon, hogy megismerkedjek 1 lánnyal, de sajnos az eddigi életvitelem megcsúfított és nem nagyon van olyan lány aki felfogna és összejönne velem. Pedig sosem bántanám, sosem lennék vele domináns, mindig szeretném, megbocsájtanék neki mindent, nem hoznám soha kellemetlen helyzetbe. De ez mind csak álom, fantáziakép marad, mert tudom, hogy a kinézetem miatt ez sosem fog összejönni. Félek a haláltól, nagyon, nagyon, nagyon félek, de tudom azt is, hogy előbb utóbb szembe kell nézzek vele, hogy elkerüljem ezt a kint ezt a sóvárgást, ezt a folytonos sóvárgást és ez az ami nehéz.

ennyi lennék.

ennyi.

1 kutya.

1 senki.

de lehetek minden, ha lenne 1 társam, 1 barátnőm, 1 életem.

köszönöm, hogy elolvastad.