Miért ilyen igazságtalan az élet?

Nagyon elegem van már a nőkből. Nem vagyok egy sértődős fajta, legalábbis nem mutatom ki, ha érzem, hogy nem akart megbántani az illető, de egyszerűen már beledöglök ebbe.

Mindegyik csak kibeszéli a barátját, hogy mekkora egy pancser, mennyire bunkó, illetlen, pofátlan, férfiatlan, nem segít neki, mindenen hisztizik, stb engem viszont egyik sem venne ám észre. Nem, persze én sem vagyok tökéletes, de sosem viselkednék úgy, mint a párjuk. Udvarias vagyok, kész vagyok megbeszélni a nézeteltéréseket, türelmes vagyok, mindig igyekeznék apróságokkal is kifejezni a szeretetem (virág, csoki stb). Most akinek volt annyi energiája ezen a forró péntek estén, hogy idáig eljusson az olvasásban, az biztos azt gondolja, hogy csúnya vagyok, vagy kövér, vagy más probléma van a külsőmmel, pedig nem. 176/70, helyes arcúnak mondott férfi vagyok. Tiszta ruhákban járok, naponta fürdöm. Két nő is mondta már, hogy "szép" az arcom, de egyszerűen nem érdekeltem őket "úgy".

A nőismerőseim szinte bármit képesek lenyelni a pasijuknak, és itt nem az ondóra gondolok. Nem érdekli őket, ha az megalázza őket a haverok előtt, vagy, ha a lépcsőházban bevág elé az ajtón, vagy, ha folyton csak kritizálja, vagy, ha nem tud egy mirelit pizzát elkészíteni. Pontosabban érdekli őket egy egész... percig, aztán minden marad a régi. Nekem elkárogják, hogy mennyire felháborító, olyanok a mai férfiak mint a lányok, nem érzik nőnek magukat mellettük, és már betelt a pohár, de valahogy sosem lépnek le mellőlük, és engem persze nem képesek úgy szemlélni, mint férfit, aki mellett boldogok lehetnek.

Nem tettem szóvá ezt eddig senkinek, nem szoktam sajnáltatni magam, de 22 év alatt felhalmozódott ez a sok sz.r, és bánt, és nem értem, hogy én mivel vagyok kevesebb ezeknél az alakoknál, hogy sosem szeretett senki, sosem tett meg értem senki annyit, amennyit ezekért a "bunkó", "pancser", "gyökér" pasikért megtesz a szerető barátnőjük.