Vajon tűrjek tovább, próbáljam elfogadni, vagy inkább vessek véget az egésznek?

Párommal sokadszorra vagyunk együtt, leghosszabb "szünetünk" közel másfél év volt, de mivel mindkettőnk számára mi vagyunk az elsők, így mindig visszataláltunk egymáshoz. Most fél éve vagyunk újra együtt, összeköltöztünk, utolsó próbálkozás a részünkről: vagy örökre együtt maradunk, vagy soha többé nem jövünk újra össze. Nagyon szeretem a páromat és a szívem mélyén tudom, hogy ő is szeret, de néha nagyon nehéz elhinnem, hogy tényleg így van. Az összeköltözés mindkettőnket megviselt, nagyon sokat balhézunk (főként én kezdeményezem a vitákat, de megvan rá az okom), emiatt viszont már ő is egyre ingerültebb, és ez még jobban nehezíti a helyzetünket.

Párom egy alapvetően magába zárkózó, otthonülős, egy tipikus "nekem minden mindegy" típus (gyerekkorában meghaltak a szülei, a mamája "kicsit" félrenevelte). Én viszont egy alapjáraton pörgős, jókedvű, szabadba vágyó, rendszerető és valljuk be: irányításmániás csaj vagyok. Párom nem nagyon szeret kimozdulni itthonról, a hétvégéket úgy képzeli el, hogy ülünk a tv előtt és filmezünk, kevés barátja van, nem nagyon szokott eljárni itthonról, ráadásul nem valami házias típus. Én viszont örökké mennék valahova, csinálnék valamit, próbálom őt is bevonni a programokba, de legtöbbször egyedül (vagy valamelyik barátnőmmel) kell elmennem, ha szórakozni akarok. Alapvetően rendmániás vagyok, így természetesen zavar, hogy ő sosem képes magától elpakolni, vagy csak kivinni a mosogatóba a koszos tányért. Mindig mindent én csinálok, ha megkérem, hogy segítsen, az a válasz, hogy: "Mindjárt". És mire kimászik a gép mellől, addig én már kész vagyok és persze ilyenkor már eléggé felmegy bennem a pumpa. Úgy érzem, kihasznál, jó neki, hogy rend van körülötte (és ehhez neki semmit nem kellett tennie), és amikor ezt szóvá teszem, akkor csak annyit mond, hogy ő nem mondta nekem, hogy takarítsak. Viszont nem érti meg, hogy nekem nem kell mondani.. elég, ha látom, engem zavar és megcsinálom.

Mostanában pedig már nem is mutatja ki, hogy szeret, nem fogja meg a kezem, nem bújik hozzám, nem csókol meg... egész nap fel sem hív telefonon, pedig ingyen beszélünk és régen pont ő volt rákattanva a telefonra, most pedig ha hívom, fel sem veszi, vissza sem hív, később pedig azt mondja nem ért rá egész nap. Bár amikor végez a munkában, egyből felhív, de egész nap nem tud rám időt szakítani, pedig van, mikor igenis fontos dolgot mondaék neki (anyum betegségéről, az álláskeresési sikereimről). Ami viszont fura, hogy ha valami fontos (jó vagy rossz) dolog történik (1 hete elvesztettem az állásom, anyum beteg, névnapom volt), akkor lehozza nekem a csillagokat is az égről, de amikor örülnék, hogy minden rendben, és egy átlagos nap van, akkor eltol magától, és szinte úgy élünk egymás mellett, mint ha 30 éves házasok lennénk.

Mielőtt újra összejöttünk, minden rokonának azt mondta, hogy tudja, hogy ő szúrta el a dolgokat, és hogy mindenáron vissza akar kapni, csak én kellek neki és senki más, soha többé nem fogja hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok, de most újra az van, mint rég, és ha szólok, akkor még ő van kiakadva.

Egyszerűen nem tudom mit csináljak, már többször beszéltem vele erről, volt, hogy levélben megírtam a dolgokat és 1 napra hazamentem anyumékhoz, csak hogy észrevegye magát és elgondolkodjon. Akkor megijedt és 3 napig minden jó volt... aztán minden visszaállt:

Visszaszokott a cigire, semmit nem segít (még ha könyörgök sem) a házimunkában, nem kedves velem, nem figyelmes, nem akar velem semmilyen közös programot, azt mondta: sok vagyok neki, megfojtom a szerelmemmel.

Fiúk, lányok.. kérlek titeket, segítsetek, mit tehetnék. Egyáltalán szeret még, vagy csak jó neki, hogy van aki kiszolgálja? Esetleg bár szeret, tényleg besokallt a folytonos balhéktól (még ha miatta is voltak)? Azt mondja, zavarja őt, hogy meg akarom változtatni, de így, ahogy az élethez és a kapcsolatunkhoz áll.. én nem akarok vele együtt lenni. Próbáljam elfogadni és belenyugodni, hogy nem fog megváltozni; próbáljam továbbra is megváltoztatni, kicsit anyja helyett anyja lenni; vagy inkább hagyjam ez egészet a fenébe, mert nem éri meg?