Félek hogy nem kellek neki. Vagy csak tulreagálom a dolgot?

Én nem arról beszélek, hogy a gyerekek visszaélnek a szülői lehetőségekkel. Ismerem ezt a helyzetet, hiszen nagyon sokáig éltem ebben az állapotban. A gyermekek beprogramozva születnek. A program ennyi: "Bömbölj és sír, a világ majd gondoskodik rólad.". A szülői gondoskodás meg is erősíti ezt a programot, ezért nagyon sokáig jól is működik. Hiszen szükség is van erre a programra: tapasztalat, testi-lelki fejlettség híján mást nem tehet a létfenntartás és a fejlődés érdekében. Ebben az időszakban szerintem a legfontosabb, hogy minkét szülő foglalkozzon a gyermekkel, és mindkét szülő hiteles tudjon lenni, hiszen ekkor alakulnak ki a gyermekben az alapvető viselkedési sémák, amelyre a későbbi viselkedését, attitűdjét majd építheti. Elsősorban nem az a fontos, hogy a szülők házasok legyenek, és ketten egy egészet alkossanak. Én inkább úgy szoktam mondani, hogy két egész szülő alkot egy-egy ágat, és a két ág, az már egy fél fa. A többit a családnak kell odatenni. De nagyon fontos, hogy két egész szülő.

A kezdeti élmények egyébként azért nagyon érdekesek, mert az érzelmi fejlődés csak később - óvodás kor környékén - lendül be, a racionalizálás, illetve az egyszerű érzelmek tapasztalatokhoz való párosítása már dübörög. Ha ilyenkor mondasz valamit a gyereknek, legyen az akármilyen értelmetlen is, értelmét fogja találni! És ez kihatással van a későbbi gondolkodásmódjára, világnézetére, személyiségére.

A kiszámíthatóság szerintem azért nem pozitív jellem a szülő esetében, mert a kiszámíthatósággal egy idő után a gyermekek visszaélnek. Persze, kiszámítható, hogy ha egy csecsemő sír, akkor a szülők odamennek gondoskodni. Ez nagyon fontos. Ha ez elmarad, a gyermek nagyon hamar megtapasztalja a szeparációs szorongást, és ez bizony komoly dolog. A gyermeknevelésnek szerintem ez lehet az egyik legnehezebb része. Úgy egyedül hagyni a gyermeket, hogy az ne okozzon számára szorongást. Ez a pillanat a legtöbb gyermek életében egy komoly töréspont. Ezért erre a pillanatra tudatosan készülni kell, már a születés pillanatától, sőt, még azelőtt. A szülők állandó jelenlétéhez nagyon könnyen hozzászokik az ember, és nagyon nehezen, vagy sehogyan sem képes feldolgozni azt, amikor először egyedül hagyják. Persze szólni, beszélni erről egyik gyermek sem tud. Hiszen mind racionálisan, mint érzelmileg ehhez túl fejletlen. És ez az élmény meghatározó lehet a későbbiekben kommunikációs szempontból.

A szüleim nekem sosem hagyták, hogy önálló legyek. Nem hagyták, hogy mosogassak 10 évesen pl. Ezért kénytelen voltam őket dróton rángatni.

Ez utóbbit sajnálom. Az ilyenfajta bekorlátozás ellen tényleg valamilyen normális módon védekezni kell(ene) egy gyereknek. Láttam ilyet az ismeretségi körömben, a srác csak apukája halála után, 24 évesen kezd önállósodni, borzasztó. Ő nem lázadt, csak elszenvedte a túlzott korlátokat (te ne csinálj semmit, nem vagy jó semmire, stb.) Hogy tehet ilyet egy szülő?

Nekem pont fordítva volt. Anyukám 11-13 éves volt a háborúban, továbbá 4 éves voltam amikor infarktust kapott, emiatt kb. évente egyszer hallottam tőle, hogy önállónak kell lenni, nekem mindent meg kell tanulni (beleértve a házi kenyérsütést, kézzel mosást pl.), sose tudni, ő meddig él, és nekem milyen mostohám lesz. Nem beteges félelmekből mondta, hanem tiszta racionalitás alapon. Tudta, hogy apu személyiségéből fakadóan nem tud egy évnél tovább egyedül élni. 19 éves koromban halt meg anyu, tehát éppen már felnevelt. Apu 10 hónap múlva újraházasodott. A "mostohám" nem túl bölcs, de jószándékú asszony volt (már meghalt), jó, hogy nem kellett alárendelődnöm már, a korom miatt.

Mit értesz azon, hogy a szülők egészek kellenek legyenek?