Veletek is volt már olyan hogy nagyon vágytatok a szerelem után és mikor végre megkaptátok, nem olyan, mint amilyennek elképzeltétek? (lent)

Ez olyankor fordul elő, amikor túl sokáig vagyok magányos... valahogy megszépülnek a régebbi emlékek, és talán túl magasra helyezem a mércét. Nem is tudom, hogy miért csinálom ezt, talán a könyvekben túl sokat olvasott plátói szerelmek miatt. Mindig többnek akarom elképzelni, mint ami valójában. De hát az élet, ha jobban belegondolunk, nem ilyen. Talán nagyképűnek hangzik, de bárkit felszedhetnék, akit akarnék, de sok lány... nem is tudom, valahogy a hercegére vár, de nem hercegnőként viselkedik. Az élet már csak ilyen. Mindenki tökéleteset akar, amelyben jól néz ki, gazdag, intelligens és csupa jó dolog történik vele. De ha jobban belegondolunk, minden csak a fejünkben történik. Gondolatban élünk, szenvedünk, vagy szeretünk. Nekem a szerelem olyan, hogy minden több, mint amennyi valójában. Hogy történjen bármi, de bármi, ez egy biztos pont az életemben, ami erőt ad, megnyugtat, és amiért érdemes reggel az álomvilágból felébredni. Sokan nem ismerik ezt az érzést. Leginkább lányokon látom, hogy örülnek, ha valaki udvarol, és belemennek a dologba, de igazából a dolog nem teszi őket boldoggá. A tanácsom: gondolkozz el, hogy tényleg szereted-e? Ha igen, akkor azt tudod és érzed is. De ha bármi kétséged van, ha egy pillanatra is meginogsz, hogy nem ő a neked való, akkor nem szereted eléggé, vagy nem szereted igazából. Ezt neked, csak is neked kell eldöntened.

Ez nem igazán mondható szerelemnek. Ha igazán az leszel, akkor lesz pillangó, tejbetök vigyorgás, rettegés amiatt, hogy miért nem ír vissza/miért nem hív már fel, fél napig készülődés randira..stb stb.