Mi ez az érzés? A részemről? És az ő részéről?

Sohasem tartottam magam annak a lánynak, aki egy pillantásra beleszerethet valakibe. No, de azt sem feltételeztem volna, hogy egyszer majd, a távoli jövőben a legbizalmasabb haveromat szeretem meg férfiként.

Sohasem hittem, hogy pontosan az az idióta vigyora fog magához láncolni, amit évekkel ezelőtt antipatikusnak találtam. Sohasem hittem, hogy szeleburdisága csupán a látszat...S végezetül, sohasem gondoltam volna, hogy egy fiú lelkét, s nem a külsejét szeretem majd meg....

Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy azt mondhassam, kedvelem. S még hosszabbnak ahhoz, hogy beismerhessem az igazságot: BELESZERETTEM.

Szeretem a lelkét, a testét, a lényét, a lélegzetvételei hosszúságát, azt, ahogyan kissé bódult állapotban rám villantja bájos vigyorát. Szeretem a szemeit, az álmait, s a terveit...Arról ábrándozom, mi lenne, ha mi ketten...csírájában megölt mag. Kedvel, s én is kedvelem. Köztünk a szikra, de mégsem kap lángra a szívünk.

A jövőről beszélünk, a nagybetűs, rémisztő felnőttkorról...de néha azon tűnődöm, a többes szám, melyet ekkor használ ösztönös, vagy esetleg többet takar, s a legfontosabb, jelentheti-e azt, hogy nekem is helyem van mellette....?