Hogyan tudnám kezelni azt, hogy a párom családja nem fogad el engem? Hasonló helyzetben élők tudnátok segíteni?

Sajnos nagyon elkeseredett vagyok, sehogy nem tudok megoldást találni a problémámra. Több, mint 2 éve együtt vagyunk a barátommal, én 20, ő pedig 18 éves. Szülei elváltak, az anyjával lakik, akinek mindig akad egy "eltartója", 3 gyereke 3 apától van és sajnos alkoholista. Ezenkívül még beszámíthatatlan is (elmebeteg, amiről papírja is van, tehát mikor egy ilyen kirohanásakor rendőrt hívtak hozzá, annyi volt a reakció, hogy "nem tehetünk semmit, papírja van"). Az én barátom a második, azaz középső fiú a családban, mindig is kitaszították maguk közül, mert ő mindig tenne és csinálna valamit, bütykölne, de ez az ő lusta és munkakerülő életükbe nem tartozik bele. Mindig elvették a kedvét mindentől, nekik nem kellett rendezett környezet és ház maguk köré. Így is kis helyen (kb. 60nm-en) 8-an élnek és egy kisbaba, aki nem rég született. Sajnos mind primitív és borzasztó modorú. Első alkalom óta, mikor kimentem hozzájuk, bántottak szóban és a lelkembe tiportak, el akarták tiltani tőlem a barátomat. Mivel mindig sírva jöttem el onnan, a barátom azt mondta, hogy ne is menjek ki többet (ezért is kaptam sokat, még a szüleimet is zargatták telefonon). Gyámügyhöz is elmentünk, de az anyja nem egyezett bele, hogy a mamájáékhoz kerüljön. A nagyszüleivel (apukájának a szülei; az apukája képbe se jöhet segítség szempontból) nagyon jól kijövök, ők jól ismerik a "családot" és megértik, hogy miért nincs velük normális kapcsolatom.

Róluk ennyit, én magam művelt családból származom, szüleim együtt vannak és sajnálják a barátomat, hogy neki a normális gyerekkor nem adatott meg. Még tanulok, két sulim is van, a barátomnak ez az utolsó éve a szakmájában aztán dolgozni szeretne. Ezt csak azért írom, mert az elköltözés sajnos nem jöhet szóba.

A helyzet az, hogy mindezek ellenére, a barátom miután "kiszabadult" ebből a környezetből és egészen őszig a mamájáéknál lakott tavasztól, most visszahúz ebbe a környezetbe. Pedig minden szinten kihasználják (ő furikázzaőket, elkérik tőle a kocsit, amit a hétvégi munkájából meg éjszakai műszakból - suli mellett - gyűjtött össze, ő vágja nekik a fát, pedig 4 férfi lakik ott, plusz az öccse, tőle kérnek pénzt, stb.). Egyszerűen annyira rosszul esik, hogy nálunk húzta meg magát meg a mamájáéknál, elviseltük a fenyegetőzéseket, hogy ránkküldik a rendőröket, mert "elraboltuk" a gyerekét és a többi, minden jó ellenére vissza akar menni haza. Ép ésszel nem tudom fel fogni, de sajnos kénytelen leszek ezzel együtt élni. Csak azt nem tudom, hogy hogyan. Hogyan tudnám elfogadni, hogy annyi bántás és kihasználás, kibeszélés után hogy tudnám nyugodtan szemlélni ezt? Majd minden elölről kezdődik és megint el fog onnan menekülni? Állandó feszültség van köztünk október óta, mert miattuk elhanyagol engem, csúnyán beszél velem, ha szóba hozom, hogy mi ez a nagy összejárás megint. Ha hívják őt, mert már el kezdték hícogatni megint, már attól gyomoridegem lesz, hogy megint mit sóznak a nyakába. De ő nem hisz nekem, azt hiszem, ez a legrosszabb az egészben... Azt mondja, hogy én találtam ki az összes ilyen sértést, az ő családja nem is bántott engem... Nagyon rosszul esik ez az egész.

Ezért szeretném, ha valaki, aki hasonló cipőben jár, leírná, hogy ő hogy bírkózott meg ezzel a dologgal. Sajnos nagyon nem látom a kiutat. Én nem tudok ilyen feszültségben élni, ő pedig nélkülük nem akar. Fogalmam sincs, mit kéne tennem.

Bocsánat a hosszúságért, és köszönöm előre is, ha valaki segíteni tud.