Nehéz kérdés? Mi a fontosabb? Bővebben lent.

22éves vagyok,a párom 29. Nagyon szeretjük egymást. A lányunk 3 hónapos. Nem volt könnyű terhesség,de imádjuk a kicsit mindketten. A párom nagyon nehéz eset,amit eddig megértettem,elfogadtam,pl.,hogy nem tudja kimutatni a szeretetét. az utóbbi időben ráadásul sokat járt el itthonról,mert a baráti társaságában sok volt a szülinap,most meg jönnek az előszilveszterek stb..Én ugye itthon vagyok a picivel,ráadásul veszélyeztetett terhes voltam,már egy éve nem voltam szinte sehol,csak bevásárolni. Nagyon sokat dolgozik,alig van itthon,szinte nem is látjuk. Korán lefekszik,és mivel a kislányunk este tíznél előbb sosem alszik el,így a szex is elmarad. Folyamatosan bepróbálkozom,ha véletlenül megvár a lefekvéssel,de mindig mondja,hogy fáradt,késő van,és különben is miért csak a szexre gondolok,mindig csak a szexet szajkózom. Nekem fontos,hogy együtt legyünk,és mivel hétvégén esténként elmegy mostanában,hétköznap meg se várja míg én is ágyba kerülök,így kb kéthetente jut egy alkalom. Na most ez a sok "kis" probléma összegyűlt bennem és elegem lett. Viszont szeretem és tudom,hogy ő is engem. Tudom,hogy nem csal meg,ez száz százalék,tehát ilyenekben is biztos vagyok. De úgy érzem nekem sem erőm sem hangulatom ezt csinálni. Azonban imádja a kislányunkat és a kislányunk is őt,és egyedül nem is tudnám biztosítani azokat a körülményeket a lányomnak,amikben most él. Valamint nem szeretném elszakítani az apjától sem. Nem tudom mi a fontosabb,vagy mit lehetne tenni. Megbeszélni próbáltuk már,de a párom nagyon magába forduló természet pl.azt se mondja,ha fáj valamije,szinte soha semmiről nem beszél,így a megbeszélésünkkel se jutottunk semmire. Nem tudom mit tegyek,de borzasztóan elegem van :( Úgy nézek ki mint a terhesség előtt,és csinos lány vagyok,senki meg nem mondaná,hogy van egy gyerekem. Nem hiszem,hogy ezt érdemelném. Mostanában sokszor gondolok arra,hogy talán volna olyan férfi,aki szeretne és megbecsülne,és ki is mutatná. Viszont ha belegondolok,hogy elhagyom a páromat,a gyomrom is összerándul a fájdalomtól. De ez a feszültség a kislányunknak sem jó,mert ő is megérzi.Boldogtalan vagyok,nem beszélgetünk,itthon sincs,ha itthon van nem segít,csak ritkán,én meg szeretném,ha kicsit több időt lenne velünk,ha figyelne rám is kicsit,és kedvesebb lenne. Mit tegyek? Mi a fontosabb? A normális család,apukával,anyukával? Vagy inkább költözzünk? Félek,hogy ha elköltözünk,azt már nem lehet visszacsinálni,és nem szeretnék rossz döntést hozni,mivel felelősséggel tartozunk a kislányunkért!