Szerintetek küzdjek érte vagy törődjek bele, hogy nem lehet az enyém?

(Kicsit hosszúra sikerült de aki veszi a fáradságot, végig olvassa és még normális választ is ír, annak köszönöm szépen.)

19/F vagyok és van egy lány az osztályomban(nincs most barátja)akivel nagyon jól elvoltam, sokat hülyéskedtünk és nevettünk.

Pár nappal később azon kaptam magam, hogy mindig rá gondolok de eleinte magamnak sem akartam bevallani, hogy menthetetlenül belezúgtam. Később már le se tagadhattam volna, mert egyszerűen attól jó kedvem támadt ha csak rá gondoltam.

Úgy éreztem, hogy én sem vagyok közömbös a számára, mert nagyon sokat mosolygott rám. Nevetett a bénább poénjaimon is, sokszor hozzám ért különösebb ok nélkül, odajött hozzám beszélgetni, kereste a társaságom.

Egy idő után viszont már túl nyilvánvalóvá vált, hogy szeretem és akkor hirtelen megváltozott, került engem. Még aznap beszéltem vele és konkrétan "szerelmet vallottam" neki. Viszont ő nem szeretne többet tőlem, csak barátkozott.

Nagyon rosszul vagyok azóta, mert ilyen különleges lánnyal még nem találkoztam, ő volt az első akinél az éreztem, hogy az életemet is le bírnám élni vele. Bármit megtennék azért, hogy viszont szeressen.

Az érzéseimben biztos vagyok, nem holmi fellángolás. Egész nap rá gondolok, alig birok enni, este pedig nem megy az alvás de ha mégis sikerül elaludnom rémálmaim vannak, már-már hangokat hallok. Azt hiszem beleőrülök ha nem lehetek vele.

Annyiban maradtunk hogy próbáljuk tartani a jó viszonyt de én képtelen vagyok beletörődni, hogy csak barátok lehetünk.

Szerintetek küzdjek érte vagy próbáljam meg inkább elfelejteni?