Tényleg nem igénylik már a fiatal nők (~20) a romantikát?

Itt vagyok huszonévesen, legszebb éveimnek kellene lenniük, gondom nincs semmire, egészséges vagyok, van egy jó perspektívám az életre. De... párkapcsolati szempontból egy tragédia az életem.

Lehetséges, hogy rossz helyen keresek, vagy egyszerűen mindig melléfogok, de képtelen vagyok olyan lányt találni, aki úgy szeretne mint amennyire én tudom szeretni őt. Eleinte még el vannak olvadva és örülnek hogy ekkora szívvel szeretem őket, de később mégis elhagynak. Legtöbben azt mondják, meg vannak ijedve, nem mernek tartósan benne maradni egy ilyen kapcsolatban. Aztán van aki még csak az indokot sem mondja el.

De miért van az, hogy nem akarják elfogadni a szeretet? Ekkora baj, hogy szépen beszélek velük, hogy udvarias vagyok, hogy figyelmes vagyok, hogy már a találkozás előtt azon gondolkozom, vajon mennyire fáradt és vegyek-e neki valami apróságot? Miért baj ez? Még csak unalmasnak sem gondolom magam, bármiről tudok beszélgetni. Se csúnya nem vagyok, nincsenek csajozási gondjaim.

De miért látom azt, hogy azok akik úgy beszélnek egymással mint sokan a kutyájukkal, együtt vannak évekig, én meg pár hét, pár hónap után lapátra kerülök, mert megijednek. Ennyire nincs szükség tényleg arra, hogy normálisan, kulturáltan bánjunk egymással? Vagy ennyire érzéketlenül szállnak be sokan egy kapcsolatba? Én nem is értem akkor minek akar velem járni valaki, ha igazából nem is szeret. Nekem sosem volt még olyan barátnőm, akitől úgy kérdeztem meg hogy együtt vagyunk-e, hogy nem szerettem. Ezért vannak a randik, hogy ez mind kiderüljön. Ekkora baj lenne, ha tudok, tudunk szeretni? Mert sajnos nem csak én állok szemben ezzel a problémával.

Elkeserítő számomra nagyon és hiába bármi más siker az életben, ha emiatt belül boldogtalanul telnek el a napok.

(Nem általánosítani szeretnék, ne értsetek félre, de eddig ez a szomorú tapasztalatom. És bocs ha hosszú lett.)