Tényleg olyan furcsa dolog ez?

Az emberek nagy többségére jellemző, hogy az átlagtól eltérő dolgokat nem képesek befogadni, és nem normálisnak bélyegzik. Én pl huszonéves korom második felében járok, sok éve együtt vagyok a barátnőmmel, és az egész család ránk van szállva, hogy mikor lesz lagzi, mert nem képesek feldolgozni, hogy van, akinek ez ennél komolyabb döntés. Igaz, hogy a nagymama is megbánta, hogy annak idején hozzáment a nagypapához, mégis erőlteti, mikor lesz már lakodalom; nem tudok már erre mit mondani.

Én veled értek egyet: ha tényleg nem hiányzik az életedből egy párkapcsolat, akkor mi a lóf*sznak kellene erőltetni. Egyszerűen ez egy társadalmi berögződés: ha nincs senkid, senki vagy. Mire betöltöd a harmincat, akkor már munka+építkezés+házasság+gyerek kell legyen, ha ezekből valamelyik még közelben sincs, akkor a faluhelyi felfogás szerint te egy sikertelen ember vagy, vagy csak szimplán nem normális.

A család ilyenkor meg elkezd "nevelni" és jön a b*szogatás, úgyhogy minden alkalommal megkérdezik: "és fiúd/barátnőd?", ha pedig "nincs" a válasz, akkor kínos csend, esetleg egy-két élcelődő poén jönt. Egy idő után már te is elhiszed, hogy selejt vagy, és azért kezded pánikszerűen keresni a párt, hogy a családnak bizonyíts. Aztán ha ez a párkapcsolat szar, és tönkremegy, akkor megint sóhajtoznak majd, így tényleg kihajszolják a szerencsétlenből, hogy ne jó párkapcsolatot, hanem potenciális férjet/feleséget keressen. Aztán a házasságok nagy részének forgatókönyvét már ismerjük.