Férjezett/elvált nők véleményére vagyok kíváncsi: tényleg vége az életnek a házassággal és be kell nyelni a pasik minden marhaságát?

Létezik boldog házasság, csak jól kell hozzáállni. El kell felejteni, hogy a házasság csak óriási, fellángoló szerelemből születhet, a férj és feleség élete végéig halálosan szeretni fogja egymást és minden rózsaszín álomvilág lesz.

A házasság nem ilyen. A házasság nem szerelmi kötelék, hanem egy olyan társadalmi-gazdasági kapocs, ami arra szolgál, hogy a családalapítás alapját képezze. Ha így személed, rögtön más a helyzet.

Mert előjön a kérdés: kivel is érdemes családot alapítani a nőnek? A magas, izmos, jóképű szívtipróval? Aki ezt akarja, megkaphatja, de nem lesz tőle jobb neki. Családot alapítani nem a város legjobb pasijával kell, akit irigyelnek tőlünk a barátnőink. Ahhoz ugyanis, hogy a család fenn is maradjon, megbízható, hűséges, nyugodt természetű, dolgos, megfelelő egzisztenciájú férfi kell.

Igen, legyen megbízható, hogy ha azt mondom neki, hogy el kell menni a gyerekkel az orvoshoz, mert dolgom van, akkor ne felejtse el. Legyen hűséges, hogy ne kelljen minden este más szomszédasszony ágyából összeszedni, mert az a gyereknek sem jó. Legyen nyugodt a természete, ne kezdjen törni-zúzni, ha a gyerek hármast kap biológiából, pedig addig kitűnő volt. Egy ilyen emberrel ugyanis nem lehet gyereket nevelni. Legyen dolgos, ne merüljön el a "jó az úgy is" jelszó alatti tespedésben, ne verje fel a kertet a gaz, ne peregjen a vakolat, járjon rendesen dolgozni, ne tűrje meg maga körül a slamposságot. És bizony legyen neki egzisztenciája: használható végzettsége, biztos állása, elképzelése a jövőről. Szép és jó, ha két ember szereti egymást, de ha a GYES-en otthon levő anyuka mellett a mikor milyen művész apukának épp nincs munkája, mert a fene nagy szabadságvágya miatt kirúgták, akkor abból bajosan lesz villanyszámla.

A Romanán felnevelkedett, szerelmi ügyekben fő észosztónak számító szomszédasszonyok szemében ezek aljas, anyagias dolgok. De be kell látni: ez az élhető család alapja és nem a leendő férj varázslatosan szép kék szeme és 42-es felkarja. Bizony ilyen gyakorlatias indokok mentén kell(ene) férjjelöltet keresni ahhoz, hogy a házasság működjön, ne jöjjön elő 2-3 év múlva az "én még nem éltem ki magamat" és a "stratégiai kérdésekben egészen más a véleményünk", illetve "olyan az aszcendense, hogy nem jövünk ki egymással" indok a válásra.

Szóval a férfi legyen megbízható, hűséges, nyugodt természetű, dolgos és legyen neki egzisztenciája. És természetesen mindezek mellett legyen még magas, jóképű, izmos, megnyerő természetű, jó humorú, okos... Nem sok ez egy kicsit? A szőke herceg fehér lovon ilyen, de abból nincs sok. Be kell tehát érni olyanokkal, akik épp csak egy kicsit rosszabbak. Mondjuk első ránézésre nem szeret bele a nő halálosan, nincs köztük lángoló szenvedély, nem szeretkeznek minden nap hajnalig, mert annyira jó nekik... Az élet látványos, színes oldala ilyenkor kicsit beszürkül, ettől pedig úgy tűnik, mintha lapos lenne az egész. Pedig nem az: a családban szeretet van, férj és feleség együtt örül a gyereknek, jól érzik magukat - de mondjuk nem járnak szórakozni, kirándulni, nem nyalják-falják egymást lépten-nyomon.

Ez van, meg kell szokni. Vagy az élete végéig keresi az ember a tökéletest, azt, akivel családot is tud alapítani és mellette még halálosan szereti is, vagy rájön, hogy a "jajdeszeretlek-meghaloknélküled-úgyélünkmintkétgerle" kapcsolat fiatalkorban működik és akkor kell a lehető legteljesebben átélni (mert arra is szükség van, kell a teljesen értelmetlen, de igazán tüzes szerelem), később pedig kompromisszumot kell kötni és a biztos, élhető családért cserébe vállalni kell, hogy esetleg - elnézést a kifejezésért - nem nedvesedik be az ember lánya attól, hogy csak rágondol a férjére.

8-as kaptál tőlem zöld kezet, jól mondtad.

Szerintem az a baj hogy az emberek elfelejtik milyen is a kapcsolatuk kezdete és hogy ami azt megelőzte az milyen rossz. Gondolok itt arra hogy az ember egyedül van és magányos. Aztán talál valakit és beleszeret. Összeházasodnak, eltelnek az évek és egyikőjük elfelejti milyen is volt a kezdet, ahogy én is látom általában a férfiak teszik ezt meg (szüleimnél is ezt látom) Ilyen szempontból a lányok megbízhatóbbak. Remélem ha majd hozzám jön a barátnőm akkor sok év múlva én sem fogom elfelejteni amit most érzek mert igazán kár lenne érte. Meg is fogadtam még a kapcsolatunk elején mikor láttam rajta hogy működni fog (mert minden adott hozzá) hogy mindig emlékezni fogok és emlékeztetem magam hogy el ne feledjem a szép és boldog kezdetet és ebből merítek majd erőt hogy átvészeljük a nehezebb időket.

22/F