Ennyire ki akar sajátítani?

Pár dolog magamról, hogy ami a történet szempontjából fontos lehet: Nem dicsekvésképpen de relatíve jó alapokkal kezdek neki a nagybetűs Élet keményebb szakaszának. Van egy középkategóriás autóm, saját lakásom, mindkettő hitelmentesen, egy stabil munkám, amit uram bocsá még szeretek is csinálni, és végül de nem utolsó sorban, rendszeresen sportolok, úgyhogy még oly' veszett szarul sem nézek ki.

Viszont mindennek komoly tanulás és munka volt az ára, ami mellett hosszútávú kapcsolat szóba sem jöhetett. Pár egy éjszakás kaland belefért, de semmi több. Így a nőkkel való tapasztalatom igencsak véges.

Viszont, most, hogy végre nagyjából sínre ért az életem, már elkezdhettem ilyen téren is hosszabb távra tervezni. Ezzel a felfogással jöttem össze három hónapja egy 21 éves egyetemista lánnyal, de nem tudom, már szinte bánom...

Egy hónap után kikönyörögte, hogy nálam lakhasson. Azelőtt kollégista volt. Bár korainak éreztem, de végül is belementem. Azóta úgy érzem, teljesen kisajátít engem is, meg mindent amiért eddig dolgoztam. Ha egy órával tovább bent kell maradnom munkahelyemen, ami elég gyakran megesik, már tíz percenként telefonál, hogy mikor indulok már haza. Mindent amim van már közös tulajdonnak tekint. Tehát van például "kocsiNK" meg "lakásuNK". Persze a fenntartásába egyiknek se száll bele, mivel ő még tanul. De például múltkor mikor jöttem haza, a kocsi sehol, hát egyből levert a víz, hogy ellopták. Mikor körbetelefonáltam kiderült, hogy ő vitte el vásárolni, kérdezés nélkül. Még jogsija sincs, állítólag az apja tanította vezetni, meg én engedtem párszor, hogy elhagyatott utakon a felügyeletem mellett ő üljön a volán mögé pár kilométer erejéig. Mikor ezt a fejéhez vágtam, még neki állt feljebb, hogy nem érti miért kell bejelentenie, hogy elviszi a kocsinkat, és hogy sérti, hogy én őt felelőtlennek tartom.

Lassacskán bár, de túltettem magam a dolgon, és most már ha eljövök otthonról, mindig viszem magammal a slusszkulcsot is.

Viszont a legdurvább pár napja történt, ez tette be végleg kiskaput.

Elrángatott egy találkozóra barátnőivel, hogy "bemutasson" nekik. Nem fűlött, hozzá a fogam, de jobb dolgom nem lévén, végül elmentem. Ahogy attól féltem az egész abból állt, hogy barátnőinek dicsekedett, hogy mi mindenünk van, milyen helyes, ügyes, okos, jóképű pasija van, mennyire nagyon szeretjük egymást. Magyarul ment a felvágás ezerrel. Mit ne mondjak, már kezdett sok lenni a dolog.

De akkor jött a legszebb mondat: "... és képzeljétek, már az eljegyzést tervezzük!"

Na erre a lányok körében elkezdődött a lelkes visítozás, az én gyomromban meg a feje tetejére állt a pacalpörkölt. Ugyanis soha egyszer nem említettem neki eljegyzést, sőt az utóbbi időben már inkább azon gondolkoztam, hogy hogyan szabaduljak ebből a kapcsolatból a lehető legkisebb összeveszéssel.

Mikor otthon a szemére hánytam, hogy mégis, hogy gondolta ezt a bejelentést, nekiállt hisztizni, hogy én márpedig neki két hete megígértem, hogy hamarosan eljegyzési gyűrűt kap, és már a szüleinek, meg a testvérének is elújságolta, és hogy én milyen hazug disznó vagyok vele.

Nos hacsak nem voltam drogos befolyás alatt (amit kétlek) ilyet én biztos, hogy nem mondtam, de még csak nem is gondoltam rá.

Nos itt tart most a helyzet, jelenleg is duzzog, hogy én őt mennyire átvertem. De ebben a kérdésben már tényleg nem engedek a hóbortjainak.

Igazából tudom, hogy az itteni válaszadók nagy része azt fogja tanácsolni, hogy "Menekülj!", és ezt is kívánom tenni. Ezt a kérdést igazából csak azért írtam ki, hogy a feszültséget kicsit levezessem. Bocsánat a hosszú drámázásért, és köszönöm, ha elolvastad.

Csirió!

25/F