Mennyire fontos, hogy kiélje magát valaki párkapcsolati téren? Létezik olyan, hogy valakik az elsők egymásnak, és örökre úgy maradnak? Vagy felüti a fejét a más emberek utáni szexuális vágy?

Ahogy itt olvasgatom az oldalakon a kérdéseket-válaszokat,

ilyet is olyat is... /egyáltalán nem bírálom vagy kritizálom

az itt leírtakat és azokat sem akik írták/

Én 21 éve élek a feleségemmel van négy szuper gyerekünk és ugyan -a megélhetés és napi gondok miatt- nem felhőtlenek a mindennapjaink de szeretet és megelégedettség van köztünk. Ez nem az igénytelenségből fakad ha nem az egymással való toleráns kapcsolatból.

Szóval olvasok olyan kérdéseket amik hihetetlen hogy jut eszébe emberi lénynek a párkapcsolat terén. És utána sok kérdésben az tükröződik vissza: mindenki hűséges, megértő, dolgos, családszerető....társra vágyik.

Ahogy valaki fentebb írta: sokan minket néznek lúzernek mert nem döntöttem meg a fél falut, vagy nem voltam banda tag....

Én a feleségemet azért választottam mert engem szeretett és hajlandó volt nekem adni az ifjúságát, a jövőjét, nekem gyerekeket szülni és rólam gondoskodni. Értem elhagyta a szüleit -és nem megszökött mint ahogy ez divat ma- megtanult sütni-főzni.....adta magát a kapcsolatba=házasságba. Ugyan így én is, Eltartom a feleségemet és a gyermekeimet és megelégítem "minden" kívánságát amit szerény de őszinte és békességes körülmények között biztosítani tudok számukra.

Egy szóval: ha valaki úgy gondolja hogy "kiéli" magát és úgy próbálja önmagát és élete nagy "Ő"-jét megtalálni, tegye, de ne reklamáljon és "irigykedjen" /inkább értetlenkedjen kifejezés a jó ide/ azokra akik megtalálták a társukat egy életre és semmi szándékuk ebből a szeretet- biztonság kapcsolatból kijönni vagy kitekintgetni.

Akár milyen beállítottságú valaki egy bizonyos kór után mindenki a megbízható és állandó, zökkenőmentes életre vágyik. Aki őszintén -vágyaitól mentes- a szívébe tekint mind erre keres társat.