Rossz feleség vagyok ezek miatt?

Sosem vágytam gazdagságra, csak nyugodt, kiegyensúlyozott életre és családra. Mindenünk megvolt, amit szerettünk volna a férjemmel, igaz, nem nagy dolgok, de ha nagyon vágytunk valamire (reális keretek között), akkor azt meg tudtuk venni. Spórolt pénzünk is volt, amit a leendő gyerekünkre szántunk.

De ő folyton elégedetlenkedett, belevágott üzletekbe, amikből rendszerint veszteségesen jött ki. Nem tud bánni a pénzzel, ez családi vonás nála. De még ezekből sem tanult, és végül két éve olyan dologba vágott bele a beleegyezésem nélkül, ami aztán elvitte az összes spórolt pénzünket, elveszítette az állását is, helyette csak egy fele annyit fizetőt kapott. Ekkor már terhes voltam. Én most sem elégedetlenkedek, pedig most már lenne miért, hiszen odalett az évek alatt gyűjtött pénzünk, közben megszületett a babánk is, de addigra már elúszott a félretett tőke. Megélünk most is, bár igen igen összehúzott derékszíjjal, nyilván sokkal szűkösebben. Sok emiatt a vita, és a visszafojtott düh bennem, ráment a kapcsolatunkra is ez az egész.

Sokszor gondolok arra, hogy kilépek ebből az egészből a gyerek miatt, mielőtt végleg lehúz minket teljesen... lényegében ha nekem nem annyi lenne a gyedem, amennyi, akkor éhen is pusztulnánk az ő minimálbéréből. Természetesen az adósságait is fizetjük javában, nem is látom a végét,hogy egyáltalán kimászunk-e belőle. Ez lett a nagy akarásból, mert neki sosem volt elég az, hogy nem kellett minden hónapban beosztani a pénzt és számolgatni, jutott nyaralásra, wellnessre, nasira, kajára, számlákra, hobbira, mindenre. De ő még többet akart. Ami nem is lett volna baj, ha normális dolgokba kezd bele, nem olyanba, mint a legutolsó, és ráadásul én figyelmeztettem, hogy ne tegye, mert tudtam, hogy rossz üzlet.

Elegem van abból, hogy csak a pénztárcájának érzem magam.. mindezek ellenére pedig nincs szívem elszakítani a fiától, mert imádják egymást. Bízom benne, hogy jobb lesz idővel, de félek, hogy ő sosem fog megváltozni, sosem fog tudni bánni a pénzzel, és újabb és újabb bajba sodor majd bennünket. Féltem a gyerekem jövőjét tőle, viszont féltem őt is, hogy mi lenne vele nélkülünk. Szeret minket, és én is szeretem őt, de már nem tudom elviselni a lehetetlenségét...

A kérdésem erre vonatkozik... rossz feleség lennék én emiatt, hogy el akarom hagyni a bajban? Amibe mellesleg úgy sodort, hogy én kézzel lábbal hadakoztam ellene...