Vegyesházasságról milyenek a tapasztalatok?

Nekem a feleségem fekete (kenyai). A gyerekem magyar, hiszen itt született, az más kérdés, hogy anyai ágon vannak kenyai felmenői. Hány ezer, millió magyarnak van horvát, német stb. felmenője. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne úgy nevelnénk majd (még nincs egy éves), hogy az anyja öröksége is legalább olyan fontos.

Itthon a feleségemmel régen csak angolul beszéltünk, de újabban már egyre inkább előtör a magyar, már túl vagyunk a fele-fele arányon, a magyar javára (készül az állampolgársági vizsgára, szeretné begyakarolni a nyelvet, ő kérte, hogy legyen minden magyarul). Viszont a lányunkhoz én csak magyarul, ő pedig csak szuahéliül szól, ezt megfogadtuk. Szeretnénk, ha mind a kettőt beszélné. Népmesékben, népdalokban, stb. is igyekszünk majd mind a kettőt átadni. Persze mivel Magyarországon élünk, nyilván a kenyai gyökereiből csak annyit tart majd meg, amennyit fontosnak érez, így nem akarjuk túlzásba vinni, de persze azt sem, hogy a feleségem gyökereit elfelejtse. Ez valóban egy kicsit nehéz, de tapasztalataink szerint ez inkább összehozza az embereket, nem eltávolítja.

Én a magyarral együtt négy nyelven beszélek, ebből a francia anyanyelvi szintű, angolból felsőfokúm van, az oroszom erős közepes. A feleségem hat nyelven beszél, az angol és a szuahéli náluk hivatalos nyelv, kislány kora óta anyanyelvi szinten mennek neki. Ezen kívül még a magyar és két kisebb afrikai nyelv tartozik a repertoárjába.

A közös nevező tehát az angol és a magyar köztünk, bármelyiken is beszélünk, az egyikőnk anyanyelve.

(Azt csak megemlítem, hogy a feleségem mint tolmács diplomázott, nekem pedig, mint írtam két felsőfokúm van. Szóval nekünk idegen nyelven megszólalni abszolút nem nehéz. Én angolul és franciául tudok gondolkodni is, ő saját bevallása szerint gondolkozik magyarul-és miért hazudna :-))

Nem szakadtam ki semmilyen közösségből. A családom ugyanúgy szeret, a feleségem is, sőt a családja is (igaz ritkán látjuk őket, a két ünnep közt voltunk Kenyában, majd most megint megyünk), szóval még új arcok is vannak.

A gyerekkori barátaim is megmaradtak, egy kivétellel (egy szélsőjobbos idióta, mikor megtudta, hogy néger barátnőm van lehazaárulózott és otthagyott, nem hiányzik).

Az egyetemen volt egy nagyon jó trió, akik hárman együtt lógtunk-többé kevésbé azóta is létezik a barátságunk. Sőt az egyikőnk a hármasból bemutatta az egyik kollégáját és annak a családját, akikkel azóta életreszóló barátok lettünk. Van közösségem, nem azon áll vagy bukik, hogy a feleségem útlevele hová szól.

Rengeteg magyar-magyar, kenyai-kenyai, angol-angol házasság tönkremegy és ott mindig megkeresik az igazi válóokokat. Ha viszont egy kenyai-magyar, arab-magyar, indonéz-francia, stb. párnak gondjai vannak, a "kulturális különbség"-gel a szőnyeg alá söprik az igazi gondot, ez a személyes véleményem.

Igen sok sikeres vegyesházasságot (négyet) láttam gyerekkorom óta, úgyhogy bátran kezdeményeztem a jelenlei feleségemnél, egy percet sem gondolkodva a bőre színén.

Ez egy érdekes kérdés.

Nekem sok orosz nyelv nem jutott az iskolában, éppen lemaradtam róla. Viszont a nagybátyám felesége orosztanár volt és merő önszorgalomból áthívtam magunkhoz hétvégente, hogy tanítgasson. Igazából a "különleges betűk" tetszettek kisgyerekként. Papírom nincs róla, de szerintem némi frissítéssel meglenne a középfokú. Nagyjából kamasz koromig érdekelt az orosz, aztán fontosabb lett a disco és a rockkoncert. De az orosz üzleti partnerrel elbeszélgettem a cégnél, amíg vártuk a főnököt, még ha néha mosolygott is.

A szüleim előrlátó módon angolozni irattak be (akkoriban a német volt a divat),de keményen nekifeküdtem és egész általános és középiskolában végigtanultam, az egyetemen pedig rengeteg angol nyelvű folyóirattal, könyvvel küzdöttem meg.

A francia középiskolában jött be és gyűlöltem, feleslegesnek tartottam, tovább egy hetven fölötti öregasszony tartotta, aki a 30-as évek Párizsának álomvilágában élt, mindenféle sületlenséggel telebeszélve a fejünket (Franciaországban a gyerekek fehér kesztyűben és frakkban szoktak reggelizni...). A legjobb osztályzatom négyes, a legrosszabb kettes volt. A sors iróniája, hogy ma a franciát beszélem a legjobban. Miután az egyetemi évek alatt végig hanyagoltam, diplomázás után éppen egy francia cég keresett mérnököt én pedig bátran beírtam, hogy tanultam a nyelvet. Persze hamar kiderült, hogy mennyire emlékszem belőle, de nem rúgtak ki szerencsére... Viszont napi 6-8 órát mozogni francia közegben jobb volt bármilyen nyelviskolánál. 2-3 év elég volt és arra riadtam fel, hogy franciául álmodtam. Bizsergető érzés volt, jó és rossz egyszerre.

A feleségem teljesen más kategória, ahogy Afrika és Kenya is teljesen más helyek, mint Magyarország. Először is két hivatalos nyelv van, az angol és a szuahéli. Na most ilyen, hogy kenyai nemigen létezik, legalábbis az utóbbi időkig nem volt. A gazdagabb, modernebb családok ma már így fogalmaznak (mint a feleségem családja is), de harminc éve még mindenki valamelyik törzshöz tartozónak vallotta magát az azt hiszem negyvenből. Persze mindnek saját nyelve van. (A törzset persze nem úgy kell elképzelnie, hogy pár száz fős őskori banda, a kikuyu törzs például az ország lakosságának a 20%-át adja ma, ha jól tudom.)

A "modern kenyaiak" már nem tartják az ilyen belső származást és tisztán kenyainak vallva magukat a gyerekeiket angolra és szuahélire tanítják. De ez nem jelenti azt, hogy az őseik ne valamelyik törzsből valók lennének.

Szóval a feleségem mire kislány lett, ahogy mi magyarok magyarul beszélünk, ő is beszélte az anyanyelveit-merthogy neki kettő volt. Aztán az angol és a szuahéli mellé elkezdte tanulni a kikuyu és a luhja nyelvet, voltaképpen két idegen nyelvet, de mégsem voltak annyira idegenek neki-egyrészt az ismerősök, rokonok (ő maga kikuyu származású), másrészt mégiscsak rokon, afrikai nyelvek a szuahélivel.

Szóval 18-19 éves korodra négy nyelv Afrikában nem olyan meglepő, ha szorgalmas vagy (még ha becsülendő is).

Aztán ugye Magyarországra jött egyetemre, itt pedig ragadt rá a magyar, amiben azóta is előszeretettel segít a férje :-)