Mi lehet az oka annak, hogy egy rossz kapcsolatból való kilépés nem felszabadultságot, hanem még erősebb negatív érzéseket generál? Miért érzem úgy, hogy még a rossz kapcsolatban is jobb volt, mint nélküle élni?

De nem a szeretet hiányzik, meg nem is a kapcsolat jellege, hiszen az már rossz volt, viszont ő maga és a személyisége nagyon hiányzik. Baromira szerettük egymást, de mégsem tudtuk jól működtetni a kapcsolatot. És igazából a kapcsolat terhei nélkül valóban jobb, ő maga viszont nagyon hiányzik.

Nem tudtunk együtt élni, kicsináltuk egymást. Agyonnyomtuk egymás hajtásait, teljesen elvesztettük egymás mellett az önbecsülésünket, ő megszűnt férfinek lenni mellettem, én pedig megszüntem nőnek lenni. Nem szárnyakat adtunk egymásnak, hanem éppenhogy elvettük őket.

Próbáltunk, de valahogy annyira különbözött a temperamentumunk, illetve annyi sérülést cipelünk mindketten a múltból, hogy a próbálkozásaink is csak arra voltak jók, hogy saját magunkat gyengítettük vele. Amennyire passzolunk minden téren (életcélok, életfelfogás, érdeklődési kör, értékrend, stb) annyira nem passzoltak a lelki defektjeink. A végén már egyfolytában bőgtünk mind a ketten, annyira fájt, hogy nem megy :(

Igen, csak olyan fura, hogy vaciláltam azon, hogy szakítani kellene vagy fél évet, vagy még többet. Közben irigyeltem a szingli barátnőimet, egyedül akartam lenni, bulizni, pasizni, hülye storykba keveredni, élni. Azt hittem, hogy megkönnyebbülés lesz véget vetni ennek. Ehhez képest eltelt 2 hónap és még mindig sírva ébredek minden nap. Egyáltalán nem élvezem a szingliséget, és nem is vágyom rá. Szenvedek nélküle, pedig lekötöm magam, tök jó melóm, sikeres vagyok, jól is nézek ki, de mégis egy láthatatlan kis porszemnek érzem magam nélküle.