Mi a megoldás? Hogyan tovább?

Majd 5 hónapja járunk a barátommal.

A munkája lassan a 7 minden napját igénybe veszi, késő estig dolgozik. Volt, hogy csak úgy tudtunk találkozni, ha odamentem, amíg készenlétben volt, majd mikor végzett jöttünk hozzám. Lassan pár cuccot áthozott hozzám, hogy legyen váltás ruhája, ha másnap megy dolgozni. Tavaly hetente 2x-3x, néha akár 5x is tudtunk találkozni. Az utóbbi hónapokban jó, ha hetente 1x sikerül találkoznunk. Arra is gondoltam, hogy felhozom az összeköltözést, de ezt most nem érzem jó ötletnek.

Az albérletéből elkötözött, elmondása szerint a munkahelye közelébe, a címét nem ismerem. Amikor rákérdeztem, a konkrét helyet nem mondta meg, sőt, annyit hozzátett, hogy „számít ez?”.

A telefonbeszélgetéseink is ritkulnak. Állítólag a munkája miatt nem tud telefonálni (mert biztos nincs 3 perce egy napban, amikor tudna…), csak ha nincs szolgálatban. Ha hívom, van, hogy órák múlva hív vissza. Vagy eltelik egy nap is. Ha egyáltalán visszahív. Lassan már az sms-ekre sem válaszol. Hétvégén pedig képtelenség utolérni őt. Ezt már annyira méltatlannak éreztem, hogy megmondtam neki, hogy én őt többet nem hívom, majd hívjon ő. Amikor hetekkel ezelőtt beteg volt és nem értem utol napokig, később azt a választ mondta, hogy „nem is tudott és nem is akart senkivel sem beszélni”. Ez azért is furcsa, mert a kapcsolatunk elején fontos volt neki, hogy adjak neki egy olyan telefonszámot, hogyha velem bármi baj történne, legyen, akinél érdeklődni tud utánam. Én azt sem tudom, hol keressem őt…

Megkértem arra, hogy a nálam lévő váltás ruháit és egyéb dolgait vigye el. Úgy éreztem, nincs szükségem arra, hogy szembesüljek azokkal a tárgyakkal, amikhez nem tartozik személy.

A helyzet abszurditása arra kényszerített, hogy beszéljünk azokról a dolgokról, amik engem zavarnak. Hát, megtörtént. Én elmondtam, hogy nekem ez a helyzet ilyen módon nem jó, és vele vagy nélküle tovább lépek. Mégis én a magam részéről próbáltam kideríteni, hogyan lehetne megoldani azt, hogy többet lehessünk együtt. Az elején próbálta a feszültséget oldani néhány jónak vélt poénnal, szerinte én csak hisztizek. Majd mikor már láttam, hogy ez így elpoénkodva nem lesz jó, elmondtam mindent, és bár cseppet sem vagyok büszke arra, ahogy ezt tettem, de szükségét éreztem annak, hogy az összes vélt és/vagy valós sérelmemről tudjon és beszéljük meg. Ebből nem lett semmi. Csak ült, nézett. Egy idő után rákérdeztem, hogyan gondolja a jövőt: velem vagy nélkülem? A végére kibökte, hogy velem.

Én pedig az egészből már semmit sem értek…

35/N