Jogosan esik ez nekem rosszul?

Párom 30 éves, én 22, ő már dolgozik, lakása van, én még a szüleimmel élek, de hamarosan befejezem az iskolát, és amint lesz munkám, tervezzük az összeköltözést.

Legalábbis eddig úgy volt...

Párom kapott egy 8 hónapos kis vizslát nemrégen, de pár nap után lebetegedett. Kihívta az orvost, kapott a kutya injekciót, lassan már kezd jobban lenni. A párom ez idő alatt halálosan magába volt fordulva, merthogy hogy megszerette a kutyust, és hát most lebetegedett, és úristen. Ez rendben is van, én teljesen megértettem, nem piszkáltam, mert tudom, hogy mennyire lehet szeretni egy állatot, bár én inkább macskás vagyok. Ha dolgozott, ebédidőben hazaszaladgált hozzá, hogy megnézze, hogy hogy van. Kevesebbet volt velem ez idő alatt, és amikor együtt voltunk, akkor is olyan kis lehangolt volt, de elnéztem neki.

A napokban viszont én is lebetegedtem, de elég rendesen. Hál' Istennek nem tartott sokáig, viszont érdekes módon értem valahogy nem aggódott annyira, mint a kutyájáért... Amikor megtudta, hogy beteg vagyok, még együttérzést sem nagyon mutatott, csak megijedt, hogy nehogy terhes legyek... Másnap este kilenckor úgy mellékesen írt egy üzenetet, hogy jobban vagyok-e, és részéről le volt tudva az érdeklődés. Tudom, miylen a munkahelye, és így azt is tudom, hogy akár ebédidőben, akár nap közben simán belefért volna neki, hogy rám nézzen, hogy élek-e még, vagy lehet ásni a gödröt (ez nyilván irónia)... vagy legalább egy telefonhívást megereszthetett volna...

Óvatosan utaltam rá, hogy ez így nekem nem igazán esik jól, de még majdhogynem ő van megsértődve...

Jogos, hogy ez engem bánt? Hogy féltékeny vagyok egy kutyára? Vagy csak még hisztis vagyok egy kicsit a betegség miatt?