Megütöttem a barátom, hogyan tovább?

Most szombat este történt az eset. Több mint 2,5 éve vagyunk együtt, és soha nem volt még ilyenre példa. Veszekedni azt persze szoktunk, de csak ha be vagyunk b.szva, egyébként harmonikus és kiegyensúlyozott a kapcsolat. Legutóbbi szombat este is kiruccantunk szórakozni, és mivel én egyrészt jól is bírom az italt, másrészt ha érzem h már ittas vagyok abba is hagyom és jól érzem magam azon a szinten maradva, de barátom hamar le is részegedik, és még akkor sem húzza meg a határt. Néha szóvá teszem ezt neki ott és akkor (tiszta fejjel még nem beszéltünk erről), és amikor elkezdtem most is viccesen, de mégis terelő célzattal piszkálni, hogy már megint ő a legrészegebb, erre elkezdett velem kiabálni hogy ha én parasztnak nézem akkor parasztként is fog viselkedni, és elkezdett velem káromkodni meg üvöltözni, erre otthagytam hogy legyen paraszt nyugodtan, de nem velem. Másokkal beszélgettem utána, ő meg égette tovább magát folyamatosan, táncolt a pultnál, tántorgott jobbra-balra, én meg beszólogattam neki, mert nem bírtam szó nélkül hagyni. Hergeltük egymást szavakkal, majd fogtam magam és megütöttem. De sajnos nem csak egy kis pofon volt, mert akkor védekezhetnék azzal hogy elvesztettem a fejem egy pillanatra, de többször is megütöttem, ráadásul ököllel, mint egy igazi hisztis c.gányp.csa..ekkor láttam rajta a lelki fájdalmat, de igazából nem foglalkozott vele, csak ivott tovább és táncolt részegen a kocsmába rockzenére, mintha mi sem történt volna. Majd én kinnmaradtam egy közös haverunkkal beszélgetni, és miután a barátom egy óra múlva kábé feljött és odamondta h megy haza ha vele tartok vele tartok, ha nem nem, de meg se várta a válaszomat csak ment én meg úgy gondoltam h egész este ilyen közönségesen viselkedik és akármit csinálok nem foglalkozik vele, akkor nehogy már én ugorjak egy szavára. Fél órával később mentem hozzájuk, de az ajtó zárva volt, hóba-esőbe kopogtam kábé husz percig mire az anyukája felébredt és beengedett, mert a barátom ugy kiütötte magát h fel sem ébredt rá. Tegnap reggel megmondtam neki hogy többet nem megyek oda és ő se jöjjön hozzám, felvettem a kabátom és az első busszal hazajöttem. Nem szakítottunk konkrétan, csak összevesztünk.

Hiányzik nekem és tudom hogy én is hiányzok neki, mert szomoru meg szerelmes idézeteket meg zenéket pakol ki msn-re meg facebookra, meg írt a közös képünk alá hogy hiányzok, de mivel nem azok közé a szánalmas emberek közé tartozunk, akik a facebook-on élik a kapcsolatukat, én szeretném ha a való életben is megkeresne és beszélnénk, vagy legalább egy levelet írna, ami tényleg NEKEM szól, nem csak siránkozna a nagyvilágba. Egyébként tudom hogy én is hibás voltam, nagyon rosszul érzem magam amiatt amiért megütöttem azt az embert akit szeretek, és aki engem sose bántana, de ez már az okozat volt, az okot ő szolgáltatta hozzá. Több ember volt a kocsmában, egyesek azt mondják persze nem kellett volna verekednem, de attól függetlenül kijárt, mert már este fél tizkor sem volt emberhez méltó a viselkedése, mások szerint örüljek hogy nem kaptam egyet visszakézből hogy majd észhez térjek, mások szerint meg örüljünk hogy ez alegnagyobb problémánk, hogy mikor melyikünk van beb.szva. Tudom megoldhattam volna a problémát máshogy is, pl. otthagyom a francba mikor elkezd velem kiabálni, de én olyan vagyok hogy ha jön egy konfliktus nem hátrálok ki belőle, hanem beleállok. Sosem ütöttem meg, de sosem idegesített fel még ennyire. Nem fogom arra hogy részeg voltam, mert ahogy írtam már, ha érzem hgoy becsiccsentettem abbahagyom az ivást. Szerettem volna valahogy észhez téríteni, de nem sikerült, így mivel már nem tudtam mihez folyamodni, megütöttem, mert érdektelennek maradni viszont képtelen voltam. Tudom, hogy iszonyat hülyén hangzik, de úgymond törődésből történt, csak elfajult a dolog, de ő sem úgy viselkedett velem ahogy elvárható, ráadásul az nem törődésből történt, szimpla bunkóságból és részegségből.

Egyértelmű hogynem akarok szakítani ilyen kicsiségek miatt, és ahogy látom ő sem, annak ellenére sem, hogy megütöttem. Én belátom a hibámat és kész vagyok bocsánatot kérni érte, addig nem is tudok megkönnyebbülni, viszont nem én akarok lenni az, aki megtörik és keresi őt. Mert bár én nagyon büszke ember vagyok, de nem kerülöm a konfliktust és mindig őszinte vagyok, ő gyáván menekül a stresszhelyzetek elől. Tudom, mert a szüleivel, a barátaival is ezt csinálja, holott nagyon szereti őket, és nekem is bevallotta már hogy ilyen helyzetben nem tud mitkezdeni, egyszerűen csak szenved és őrlődik, de nincs bátorsága a másik elé állni. Én sajnálom ami történt, mindketten sarasak vagyunk a dologban, én kész vagyok bevállalni, de ugyanakkor szeretném, ha végre valamikor lenne elég erő benne ahhoz hogy megküzdjön értem, ne csak a világfájdalmat irkálja ki facebookra, hátha megsajnálom és megkeresem. Mi a teendő ilyenkor, ha az egyik büszke, a másik gyáva? Vagy az is lehet hogy ez egyáltalán nem az a helyzet, amikor nekem királylány módjára kéne várnom hogy megjelenjen a lovag, mert én is vastagon hibás vagyok? Szakítani nem szeretnék semmiképp, szánalmas kicsinyes probléma ez ahhoz képest, hogy egyébként milyen jól megvagyunk. Vagy mivel tegnap óta nem beszélünk, inkább várjunk még egy kicsit, hogy átgondolhassuk a dolgokat?