Mihez kezdhetnék?

Barátnőmmel 1 éve vagyunk együtt, de már egy ideje ha valami bajom van, egyből elkezd flegmázni, azt hajtogatja, hogy nem érdekli, tudja, hogy mi idegesít, és direkt azokat csinálja.

Én mindig meghallgattam és hallgatom is, bár újabban semmit se mondd el, és ha látszik is rajta, hogy valami baja van, akkor is néha vitává fajul ha csak kérem, hogy mondja el. Azt hajtogatja, hogy nem érdekli, hogy mit akarok, mert ő úgyse tudja teljesíteni. Vagy ha esetleg valami megoldást ajánlok, arra azt mondja, hogy hülyeség, meg hogy neki ehhez nincs kedve.

Minden veszekedés alkalmával azt mondja, hogy jobb lenne, ha szakítanánk, mert ő úgyis csak bánt engem, de ha mondom, hogy akkor szakítsunk, azt viccnek veszi, vagy mondja, hogy nem akar.

Veszekedések után hajtogatja, hogy mennyire sajnálja, hogy ilyen, meg egyre csak rosszabb lesz. Ha amikor látom, hogy már kezd vita lenni a beszélgetésből, felhozom, hogy miket mondott olyankor, de arra is annyi a válasz, hogy nem érdekli.

Már annyira elegem van, hogy majdnem magamba állítottam egy szikét(nem emós vagyok, csupán faragok, és ezért volt a közelemben), mert teljesen elborult az agyam, a fejemet a falba vertem és hasonlók.

Tavasszal megtettem, hogy szakítok, hátha arra feleszmél, 2 hónap után ismét összejöttünk és 1 hónapig normális volt.

Próbáltam vele beszélni, hogy így egyszer elveszíthet, azt is tudja, hogy majdnem magambavágtam a szikét, de még ez sem érdekli, azt mondja, hogy ő nem tudja mi lesz.

Szakítani nem akarok vele, ezelőtt barátok voltunk, az egész életem része volt, és az életemet is eldobnám érte, annyira szeretem. Még 1 évnyi szarság után is, amit csinált, vonzónak találom azt az egyre kevésbé megmutatkozó normális jellemét, mert az olyan jó, hogy megéri ezt a szenvedést.

Mit tehetnék? Hiszen hiába beszéltem vele...

18/f