Melyik a rosszabb: a magány, vagy egy párkapcsolat, ahol nem lehetek önmagam?

Sajnos nincs könnyű helyzetem ismerkedés terén, eléggé különc vagyok. Nem járok populáris szórakozóhelyekre, csak Metal koncertekre, igaz, azokra sem túl sűrűn. A többi hobbim megint csak olyan, ami 4 fal között űzhető (filmek, játékok, képregények, történelem, stb.). A Metal iránti elkötelezettségemet külsőségek terén is kimutatom, hosszú a hajam, zenekaros felsőkben járok. Így érzem jól magam, és nem lennék boldog, ha másként kellene élnem/viselkednem/kinéznem.

Viszont egyedül vagyok, és ez fáj. Ismerkedni sem tudok hol, megváltozni viszont nem akarok, mert az már nem én lennék, és nem érezném magam jól a bőrömben. Azonban egyre inkább úgy veszem észre, h ameddig ilyen maradok, addig csajom sem lesz.

De tegyük fel, h megváltozom, és lesz csajom. Van értelme egy olyan párkapcsolatba belevágni, ami arra épül, h megtagadtam saját magamat, és így nem is igazán tudom jól érezni magam?