Hogy éltétek túl a szakítást?

Komolyan nem tudom, hogy lehetséges ezt feldolgozni, ha igazán szeretted a másikat.

Normális, ha azt érzed, hogy hosszú idő elteltével sem lesz más, aki egy kicsit is pótolhatná? Mi van, ha ezt nem az elvakult, mulandó szerelem mondatja veled, hanem tényleg Ő az egyetlen, akire szükséged van, és minden porcikád tiltakozik a gondolat ellen, hogy valaha is mással találd meg a boldogságot?És mi van, ha TUDOD, hogy ezen nem segít az idő, és később sem fogod máshogy látni, mert ez nem olyan, ami változhat?

Mi a jobb, ha teljes mértékben megéled az ezzel járó fájdalmat, vagy ha minden erőddel azon dolgozol, hogy eltereld gondolataidat, és ne válj használhatatlanná a folyamatos sírástól?

Mit teszel munkahelyen/iskolában, ha másra sem tudsz gondolni, és arra megy el minden energiád, hogy ne bőgd el magad minden percben? Milyen gondolat segíthet abban, hogy lezárd és elfogadd egy kapcsolat végét, még ha úgy érzed is, hogy az életedet vették el?Jelenleg nem vagyok ilyen helyzetben, csak félek, hogy előbb utóbb meg kell birkóznom ezekkel a feldolgozhatatlannak tűnő érzésekkel..19/l